Ordító szubjektivitás ismét a köbön. Ez a 10 könyv áll hozzám a legközelebb, ezeket olvastam el a legtöbbször. Próbálok valami indoklásfélét összeállítani, meg egy futottak még felsorolást is.
10. Philip K. Dick: A halál útvesztője (1968.)
A valóság és a kitalált világok viszonyáról Dick rengeteg könyvet írt (tényleg, írt egyáltalán másról?), viszont rám ez volt a legnagyobb hatással. A különös világ, ahol hit és realizmus kéz a kézben jár, ahol az imádkozás egyben technológiai cselekedet is, több mint érdekes elegy. (Később a nagyszerű Ted Chiang tett kísérletet hasonló világértelmezésre Hell Is the Absence of God című novellájában.) Ahogy belemerülünk a telepesek szürreális világába, ahogy kibontakozik egy különös krimi, úgy keveredik össze a regénybeli Biblia teológiája és a szereplők sorsa. A regény vége pedig... mellbevágó, különös, és a későbbi Dick-regényekkel ellentétben pozitív kicsengésű. De csak egyvalakinek.
9. William Gibson: Neuromancer (1984.)
Ennyire agyzsongító regényt kevesen írtak. Emlékszem, hogyan hatott rám: elképedtem, magába szívott a jól eltalált környezet. Amikor a regény megjelent, én még egy 1 kilobájtos ZX81-en játszottam. Ehhez képest a mátrix, a szimulált valóság maga volt a csoda. A regény olyan, mint egy száguldás egy rendkívül gyors versenymotoron: alig van időnk körülnézni, már robogunk is tovább. A Neurománc olyan világot tár elénk, amelyben szinte lehetetlen hétköznapi életet élni, normális ember számára alig terem babér. Mindent a multik uralnak, japán cuccok a menők, a főhős csaja egy belevaló gyilkológép - akkor még ezek nem tűntek kliséknek! Az ideges narráció pontosan megfelel a regény környezetének. Gibson első regénye bebizonyította, hogy a számítógép egész egyszerűen az egyik legcoolabb szerkezet, amit ember valaha összerakott.
8. Frederik Pohl: Átjáró (1977.)
A science fictionben régi hagyománya van a titokzatos idegen tárgyak szerepeltetésének, de Pohl regénye még így is igazi bravúr. Megadja nekünk a felfedezés izgalmát, örömét; főhőse összetett, érdekes jellem, a felvetett probléma pedig nagyon is élő. Külön pluszpont a két szálon futó szerkezetnek, az analizálás jó ötlet.
7. Frank Herbert: Dűne (1965.)
Újraolvasva, mai fejjel méginkább bejön, mint kiskoromban. Olyannyira ismerősnek tűnik az ábrázolt geopolitikai helyzet, hogy az már hihetetlen. Csak helyettesítsük be a vizet valami mással. Kemény, rideg, ugyanakkor hihető világ Arrakis, és ehhez mért túlélők népesítik be. Szikár próza dukál hozzá, egyenes vonalvezetésű kalandos történet, pozitív végkifejlettel.
6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1979.)
Ritka vendég a jó humor, és nemcsak scifiben. Adams azzal, hogy mixelte a science fictiont az angol abszurd humor legszebb hagyományaival, teljesen egyedit alkotott. Mindannyian ismerjük a 42-es számot, és miközben jókat röhögünk a regényen, elcsodálkozhatunk a hihetetlen ötleteken, a filozofikus mondatokon, a számtalan poénon. Ritkaság ez egy regényben.
5. Orson Scott Card: Végjáték (1985.)
Gyerekek menni harcolni, plusz szimulált csaták - minden adott a sikerhez. Bár az ötletet 2 évvel korábban Greg Bear már megírta (Hardfought), a kitűnő narráció, a nem szokványos vég magasan az átlag fölé emeli a regényt. Szinte minden sora a helyén van.
4. Isaac Asimov: A halhatatlanság halála (1955.)
A mai napig a legjobb időutazásos regény. Lenyűgöz a léptéke, az emberiség jövőjéért érzett aggódás. Mint irodalmi alkotás, nagyra értékelem, hogy ez a regény gyakorlatilag akciójelenetek nélkül képes mindvégig feszültséget fenntartani. És az utolsó mondat - az nagyon üt.
3. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (1950.)
Szigorúan véve ez nem is regény, hanem novellafüzér. Viszont az egymás után következő fejezetekből egy nagyobb kép áll össze. Bradbury a társadalmi feszültségek, az egyéni sorsok ihletett tollú krónikása. A könyv foglalkozik azzal, mit jelent az elmúlás, az emlékek. A Mars a Föld metaforája, ahol minden kisstílűségünkkel és hibánkkal szembesülhetünk. És ez a science fiction nagy erénye - szembesít is. Gyönyörű mondatokon keresztül.
2. George Orwell: 1984 (1949.)
Igen, ez science fiction, a disztópikus irodalom egyik gyöngyszeme. Nem annyira technikai, mint például a Szép új világ, inkább a társadalmi változásokra koncentrál. A regény úgy funkcionál ma is, mint egy tankönyv, amelyből megismerhetjük a totalitárius rendszerek összes fontosabb jellemzőit. Jók az ötletek, a duplagondol, az újbeszél, a minisztériumok nevei, a szlogenek, és persze a Big Brother, ami mára sajnos pozitív jelentésárnyalatot kapott a műsortípus miatt. Az egyszerű vonalvezetésű (egy szálon, lineárisan zajló) regény pontos mondatokkal operál. Nagyon találó a fiktív Goldstein-könyv, a regény utolsó mondatára pedig mit is lehetne mondani? Gyönyörű, borzasztó, igaz és felháborító. Prófétai mű ez a hatvan éve megjelent könyv.
1. Alfred Bester: Tigris! Tigris! (1956.)
Ez a regény az abszolút number one. Egy ötletnek, felfedezésnek (a jauntolásnak) aknázza ki a társadalmat érinthető változásait. A kiaknázás itt igazi, bátor science fiction invenciókat jelent. A szerző olyan főhőst ültet regénye középpontjába, aki jól testesíti meg az emberi fajt: lobbanékony, harcias, de a képességei alapján bármit elérhetne. Gully Foyle (már a neve is csoda) egy motivációtól hajtott, de rendkívül összetett figura. A regény egyszerre él a társadalmi és technikai extrapoláció eszközével, ez az SF egyik nagy képessége. A Tigris! Tigris! több mint fél évszázada jelent meg először, és friss, eleven ma is. A cyberpunk tematika előfutára - gondoljunk csak a nagyvállalatok uralmára, a sötét jövőképre vagy a bedrótozott emberi testre, a mesterséges valóságra. A történet egy percre sem ül le, Foyle nyomán elképesztő helyszíneken járunk. A regény mérete telitalálat, sehol sincs benne a mai féltéglák fecsegősségéből és felesleges epizódjaiból. Külön meg kell említeni a nyelvhasználatot: olyan tipológiai megoldásokkal él Bester, ami ma is modern, és kevés példa van rá az SF-ből. Mondatai pergők és elevenek, a párbeszédek kevés szóval mondanak sokat, a kisebb szereplők is jól megragadnak.
A regény első fejezete pedig mestermű: olyan, mint amikor későn érkezünk egy színházi páholyba, de valaki elhúz egy függönyt, és elmagyarázza az eddigi legfontosabb történéseket; klipszerűen, érdekesen, nem önmagát ismételve.
A Tigris! Tigris! rólunk szól, letehetetlen, örök klasszikus, számomra az SF egyik csúcsteljesítménye.
Futottak még:
Clarke: 2010, A gyermekkor vége
Haldeman: Örök háború
Silverberg: Éjszárnyak
Delany: Nova
Bradbury: 451 Fahrenheit
Verne: Nemo kapitány
Asimov: Alapítvány-trilógia, Az istenek is...
Wells: A világok harca
Banks: A játékmester
Sawyer: Calculating God
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
adeptus · http://voxadepti.wordpress.com 2009.03.25. 12:36:23
Jó lista, kicsit a Nagy-Britanniától keletre eső területek irodalmát hiányolom róla.
Chelloveck · http://chelloveck.sfblogs.net 2009.03.25. 12:38:37
SFinsider 2009.03.25. 13:12:29
acélpatkány · http://acelpatkany.blogspot.com/ 2009.03.25. 13:42:17
Az Útikalauzt pedig annyira szeretem, hogy nem is állítgatom listákba, az a number one!
(ui.: na, ugye hogy a 2010 milyen jó!)