Az új címem:

sfinsider.sfblogs.net

 ...mármint hogy mégegyszer megnézzem a Watchmen-t (melynek egyik plakátos vezérmondata: "De ki őrzi az Őrzőket?)

Sztorizás

 Egy alternatív USA-ban járunk, 1985-ben, egy olyan világban, ahol a vietnámi háborút az amik nyerik, és ahol Nixon sokadszorra is elnök lehet. Itt él a hétköznapi, de hősruhába öltözött, Minutemen nevet viselő bűnüldöző-csoport. A film elején már mindannyian szekrénybe akasztották jelmezüket. Ekkor történik, hogy a Komédiás nevű tagjukat brutálisan meggyilkolják. Ki tette és miért? Mi a konspiráció a Komédiás halála és a küszöbönálló nukleáris háború között?

Lelkizés

 Oké. Ez a film nem működik. Az okok viszonylag egyszerűek.

Dramaturgia. Túl hosszú a film. Nincs az a történet, amihez 163 perc kellene. (A Csillagok háborúja például "csak" 121 perces, a Volt egyszer egy vadnyugat 145 perccel marad alul). A Watchmen csaknem 3 órája jórészt flashback-ekből áll, ha pedig nem, tele van felesleges epizódokkal, amelyek azon kívül, hogy jól mutatnak, nem viszik előre a filmet. Az elején hard-boiled krimiérzés jön elő a napló hallgatása közben. Utána állandóan változik a fókusz, láthatóan a rendező nem tudta eldönteni, ki a főszereplője, és milyen filmet forgat: klasszikus szuperhősöset? Politikai szatírát? Kalandfilmet? Rorschach beszéde fogja keretbe a filmet, de sokáig nem találkozunk vele. A börtönös rész meg minek? Azt már tudtuk, hogy az álarcos csávó pszichopata. Bevonulása a börtönbe nekem a Tango és Cash hasonló jelenetét juttaja eszembe - láttam már ilyet.

Látvány. Ami a 300-ba, Zack Snyder előző filmjébe belefért, jól kiemelte a történetet, az itt modorosság és unalom. A lassított jelenetekre, a zoomokra gondolok, amelyek szépek, szépek, de nem hatnak az újdonság erejével. Inkább egy demó arról, hol tart ma a CGI. Az egyetlen vizuálisan és dramaturgiailag erős, kreatív rész a főcím.

Esztétikum. Ez egy ronda, néhol aberrált film, amely koncepciótlanul hol a szépségre törekszik (főcím, benne Utolsó vacsora-parafrázissal), hol meg a brutalitásra (Rorschach bárdos gyilkossága). Ismert, híres zenéket használ fel (pl. Leonard Cohen, Simon & Garfunkel, Dylan műveit), de azokat a jeleneteket, amelyekben ezek hallhatóak, kizárólag a zenék viszik el, nem a vizualitás vagy a meseszövés. Nem nagy ötlet a szürreálisan esős, borongós város képe sem.

Szereplők. A valóban erős karakterű Rorscach-on és a hibbant Komédiáson kívül a többi karakter gyenge, élettelen, és igaz ez az egyetlen szuperhősre, Jonra is. A főrossz pedig ártatlanul kegyetlen jóindulatával maga a klisék kliséje. (Az meg csak nekem szúrt szemet, hogy A, ha van olyan félistenünk, mint kék hősünk, akkor azzal simán meg lehetne nyerni a hidegháborút és B, a deklaráltan szuperképességekkel nem rendelkező főszereplőink könnyedén halomra verik a börtön legagresszívebb figuráit?)

Üzenet. A film filozofálgatása az emberiségről meg a békéről felületes, akár mint valami csodaguru monológja a semmiről. Dr. Manhattan annyira túllépett az emberiségen, hogy teljesen eltávolodik a néző szimpátiájától, nem izgulunk, nem hevülünk érte. És mi a film végső üzenete? Béke lesz, ha kellőképpen sok ártatlan pusztul el? Tényleg hihető, hogy az emberi természet annyira megváltozik, hogy az újságoknak nem lesz elég zaftos anyaguk?

Bónusz értetlenkedésem. A film egyik utolsó színhelyén, a titkok lelepleződése után Adrian Veidt monitorokon futó különböző képeket bámul. Ezek egyikén felfedeztem a reklámfilm-történelem egyik leghíresebb darabját, az Apple bevezetéséhez készített, egyszer, az akkori Super Bowl döntőjének szünetében levetített "1984"-et. Ez a mi Univerzumunkban történt. Mit akart ezzel sugallni a rendező?

Megjegyzés a képregény rajongóihoz. Én úgy néztem meg a filmet, hogy nem ismertem a képregényt. Arról tehát nem tudok nyilatkozni, hogy mennyiben hiteles az adaptáció. Viszont azt gondolom, önmagában is meg kell állnia a helyét. Nálam nem ez történt.

Értékelés:

(kettő)

 Ordító szubjektivitás ismét a köbön. Ez a 10 könyv áll hozzám a legközelebb, ezeket olvastam el a legtöbbször. Próbálok valami indoklásfélét összeállítani, meg egy futottak még felsorolást is.

10. Philip K. Dick: A halál útvesztője (1968.)

A valóság és a kitalált világok viszonyáról Dick rengeteg könyvet írt (tényleg, írt egyáltalán másról?), viszont rám ez volt a legnagyobb hatással. A különös világ, ahol hit és realizmus kéz a kézben jár, ahol az imádkozás egyben technológiai cselekedet is, több mint érdekes elegy. (Később a nagyszerű Ted Chiang tett kísérletet hasonló világértelmezésre Hell Is the Absence of God című novellájában.) Ahogy belemerülünk a telepesek szürreális világába, ahogy kibontakozik egy különös krimi, úgy keveredik össze a regénybeli Biblia teológiája és a szereplők sorsa. A regény vége pedig... mellbevágó, különös, és a későbbi Dick-regényekkel ellentétben pozitív kicsengésű. De csak egyvalakinek.

 9. William Gibson: Neuromancer (1984.)

Ennyire agyzsongító regényt kevesen írtak. Emlékszem, hogyan hatott rám: elképedtem, magába szívott a jól eltalált környezet. Amikor a regény megjelent, én még egy 1 kilobájtos ZX81-en játszottam. Ehhez képest a mátrix, a szimulált valóság maga volt a csoda. A regény olyan, mint egy száguldás egy rendkívül gyors versenymotoron: alig van időnk körülnézni, már robogunk is tovább. A Neurománc olyan világot tár elénk, amelyben szinte lehetetlen hétköznapi életet élni, normális ember számára alig terem babér. Mindent a multik uralnak, japán cuccok a menők, a főhős csaja egy belevaló gyilkológép - akkor még ezek nem tűntek kliséknek! Az ideges narráció pontosan megfelel a regény környezetének. Gibson első regénye bebizonyította, hogy a számítógép egész egyszerűen az egyik legcoolabb szerkezet, amit ember valaha összerakott.

8. Frederik Pohl: Átjáró (1977.)

A science fictionben régi hagyománya van a titokzatos idegen tárgyak szerepeltetésének, de Pohl regénye még így is igazi bravúr. Megadja nekünk a felfedezés izgalmát, örömét; főhőse összetett, érdekes jellem, a felvetett probléma pedig nagyon is élő. Külön pluszpont a két szálon futó szerkezetnek, az analizálás jó ötlet. 

7. Frank Herbert: Dűne (1965.)

 Újraolvasva, mai fejjel méginkább bejön, mint kiskoromban. Olyannyira ismerősnek tűnik az ábrázolt geopolitikai helyzet, hogy az már hihetetlen. Csak helyettesítsük be a vizet valami mással. Kemény, rideg, ugyanakkor hihető világ Arrakis, és ehhez mért túlélők népesítik be. Szikár próza dukál hozzá, egyenes vonalvezetésű kalandos történet, pozitív végkifejlettel.

 6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1979.)

Ritka vendég  a jó humor, és nemcsak scifiben. Adams azzal, hogy mixelte a science fictiont az angol abszurd humor legszebb hagyományaival, teljesen egyedit alkotott. Mindannyian ismerjük a 42-es számot, és miközben jókat röhögünk a regényen, elcsodálkozhatunk a hihetetlen ötleteken, a filozofikus mondatokon, a számtalan poénon. Ritkaság ez egy regényben.

 5. Orson Scott Card: Végjáték (1985.)

Gyerekek menni harcolni, plusz szimulált csaták - minden adott a sikerhez. Bár az ötletet 2 évvel korábban Greg Bear már megírta (Hardfought), a kitűnő narráció, a nem szokványos vég magasan az átlag fölé emeli a regényt. Szinte minden sora a helyén van.

 4. Isaac Asimov: A halhatatlanság halála (1955.)

A mai napig a legjobb időutazásos regény. Lenyűgöz a léptéke, az emberiség jövőjéért érzett aggódás. Mint irodalmi alkotás, nagyra értékelem, hogy ez a regény gyakorlatilag akciójelenetek nélkül képes mindvégig feszültséget fenntartani. És az utolsó mondat - az nagyon üt.

 3. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (1950.)

Szigorúan véve ez nem is regény, hanem novellafüzér. Viszont az egymás után következő fejezetekből egy nagyobb kép áll össze. Bradbury a társadalmi feszültségek, az egyéni sorsok ihletett tollú krónikása. A könyv foglalkozik azzal, mit jelent az elmúlás, az emlékek. A Mars a Föld metaforája, ahol minden kisstílűségünkkel és hibánkkal szembesülhetünk. És ez a science fiction nagy erénye - szembesít is. Gyönyörű mondatokon keresztül.

 2. George Orwell: 1984 (1949.)

 Igen, ez science fiction, a disztópikus irodalom egyik gyöngyszeme. Nem annyira technikai, mint például a Szép új világ, inkább a társadalmi változásokra koncentrál. A regény úgy funkcionál ma is, mint egy tankönyv, amelyből megismerhetjük a totalitárius rendszerek összes fontosabb jellemzőit. Jók az ötletek, a duplagondol, az újbeszél, a minisztériumok nevei, a szlogenek, és persze a Big Brother, ami mára sajnos pozitív jelentésárnyalatot kapott a műsortípus miatt. Az egyszerű vonalvezetésű (egy szálon, lineárisan zajló) regény pontos mondatokkal operál. Nagyon találó a fiktív Goldstein-könyv, a regény utolsó mondatára pedig mit is lehetne mondani? Gyönyörű, borzasztó, igaz és felháborító. Prófétai mű ez a hatvan éve megjelent könyv.

 1. Alfred Bester: Tigris! Tigris! (1956.)

Ez a regény az abszolút number one. Egy ötletnek, felfedezésnek (a jauntolásnak) aknázza ki a társadalmat érinthető változásait. A kiaknázás itt igazi, bátor science fiction invenciókat jelent. A szerző olyan főhőst ültet regénye középpontjába, aki jól testesíti meg az emberi fajt: lobbanékony, harcias, de a képességei alapján bármit elérhetne. Gully Foyle (már a neve is csoda) egy motivációtól hajtott, de rendkívül összetett figura. A regény egyszerre él a társadalmi és technikai extrapoláció eszközével, ez az SF egyik nagy képessége. A Tigris! Tigris! több mint fél évszázada jelent meg először, és friss, eleven ma is. A cyberpunk tematika előfutára - gondoljunk csak a nagyvállalatok uralmára, a sötét jövőképre vagy a bedrótozott emberi testre, a mesterséges valóságra. A történet egy percre sem ül le, Foyle nyomán elképesztő helyszíneken járunk. A regény mérete telitalálat, sehol sincs benne a mai féltéglák fecsegősségéből és felesleges epizódjaiból. Külön meg kell említeni a nyelvhasználatot: olyan tipológiai megoldásokkal él Bester, ami ma is modern, és kevés példa van rá az SF-ből. Mondatai pergők és elevenek, a párbeszédek kevés szóval mondanak sokat, a kisebb szereplők is jól megragadnak.

A regény első fejezete pedig mestermű: olyan, mint amikor későn érkezünk egy színházi páholyba, de valaki elhúz egy függönyt, és elmagyarázza az eddigi legfontosabb történéseket; klipszerűen, érdekesen, nem önmagát ismételve. 

A Tigris! Tigris! rólunk szól, letehetetlen, örök klasszikus, számomra az SF egyik csúcsteljesítménye.

Futottak még:

 Clarke: 2010, A gyermekkor vége

 Haldeman: Örök háború

 Silverberg: Éjszárnyak

 Delany: Nova

 Bradbury: 451 Fahrenheit

 Verne: Nemo kapitány

 Asimov: Alapítvány-trilógia, Az istenek is...

 Wells: A világok harca

 Banks: A játékmester

 Sawyer: Calculating God

 Megvan a Hugo-díj döntőseinek listája. Ahogy a nebulás postomnál, itt is a regény kategóriába jelölteket említem csak meg:

 Neal Stephenson: Anathem

 Neil Gaiman: The Graveyard Book

 Cory Doctorow: Little Brother

 Charless Stross: Saturn's Children

 John Scalzi: Zoe's Tale

 Scalzi kivételével - akinek kitűnő blogja van - csupa nehézsúlyú versenyzővel van dolgunk. Az Anathem mellett szól a pozitív visszhangok sora; Gaiman a modern, nagy mesemondók egyike; Doctorow ifjú titán, könyve döntős a Nebulánál is; Stross immáron a hatodik éve döntős...

 Anathemre vagy Little Brotherre tippelek.

Felkészülni: ez egy elméletibb jellegű írás. Csapongva említek benne sokmindent, ami a cím tárgykörébe tartozhat, de - ahogy mondani szokás - a teljesség igénye nélkül. 

Kiindulópontom a Ben Bova által szerkesztett Nebula Award Showcase 2008-ban található. Az antológiában a Végjáték írója, Orson Scott Card írt a témában.

OSC néhány gondolata közül szemezgetek, a sajátaimat dőlt betűvel hozzátéve:

• A science fiction Verne, Wells és legfőképpen az agilis szerkesztő, Hugo Gernsback óta nemcsak kategóriát, forradalmat, de egy sikeres mozgalmat is jelent. A SF tulajdonképpen egy publikálási kategória, Gernsback találmánya.
• Az irodalmi kánont még mindig a modernizmus alakítja, de (legalábbis az USA-ban) egyre több szépirodalmi szerző merészkedik science fiction területre, tematikák felé. Ez főként disztópikus, postholocaustos történetekben manifesztálódik.
• A science fictionben már lezajlottak a belső forradalmak: a campbelli hard SF, majd a visszatérés a „szociálisabb” tematikához, majd jött a hatvanas évek Új Hulláma. Ezek minimozgalmak voltak, és valahol 1970 táján leállt a mozgalmasdi, azóta nincs is több. (Ahogy OSC megállapítja, a cyberpunk csak tematikájában új – bár tegyük hozzá, hogy alapjai már az Új Hullámban megtalálhatók - , irodalmilag nem hozott újdonságot. Ez áll a steampunkra, és mindenféle –punkságra.
• Már mindent kitaláltunk a science fictionben, nincsenek új tematikák (megjegyzésem: egy-két mikroáram azért fölfedezhető: kvantummechanika, szingularitás, transzhumanizmus).
• A science fiction elfogadottsága nagyobb mint valaha: olyan professzorok kerülnek hamarosan az egyetemi katedrák élére, akiknek meghatározó olvasmányélményük egy Asimov- vagy egy Clarke- vagy egy Dick-írás. Vajon ez nálunk is így lenne?
• A régen hihetetlennek tűnő SF-elemek (tárgyak, találmányok) a hétköznapi élet szinte minden szegmensében megjelennek és tért hódítanak. Emlékszik még valaki arra, milyen játékprogramokról álmodoztunk C64-ünk vagy Sinclair ZX Spectrumunk mellett, a piros joystickot nyomogatva? iPhone, a maga érintőképernyőjével? Microsoft Surface? Helló, üdvözlünk a mában. Vagy a tegnapban.
• Egyre nehezebb állócsillagoknak megjelenniük az SF egén. Ezzel egyetérthetünk: ragyogó írók garmadájától jelenik meg regény, de meghatározó, iskolateremtő író nincs a műfajban. A kérdés persze az, hogy az úgynevezett szépirodalomban van-e ilyen? Joyce Finnegans Wake-je 1939 óta az egyik legkreatívabb kísérleti regény; a kortárs nemzeti díjas regényekben sincs egetverő újdonság a huszadik századi modern és posztmodern óta. Posztmodern: az olvasók továbbra is történeteket várnak. Itthon egyszerre kritikai és befogadói siker Spiró György Fogsága, ami pedig… hát, klasszikus történelmi kalandregény, akárhogy is szépítjük.
• Úgy tűnik, a határ, az a vastag fal, ami most még az SF-et elválasztja a szépirodalomtól, lassan, de biztosan zsugorodik. Ha a fal végleg megszűnik, az SF mint kategória is eltűnik. Ettől nem tartok. A science fiction mint közösség – az internetnek is köszönhetően – erős és önszerveződő, saját szájízzel rendelkezik, szüksége van a kategóriába (zsánerbe) tartozó írásokra.
• Orson Scott Card szerint a nagy irodalmi forradalom az SF rokona, a fantasy területén várható. Hozzátenném, hogy a tágabb értelemben vett fantasztikus irodalom egyrészt bővebb tematizálást tesz lehetővé, de a fantasy meghatározó része még mindig a Tolkien és C. S. Lewis által kitaposott ösvényen poroszkál. Érdemes viszont böngészni a World Fantasy Award regénykategóriájában jelölt műveket, ott más a tendencia (pl. Haruki Murakami). És mi van a másik testvérrel, a horrorirodalommal? Ott is várható irodalmi forradalom?

• A személyes véleményem az, hogy a science fiction mindig is rétegirodalom marad. Ha jó művek születnek, akkor az SF több embert fog érdekelni. A filmek, a sorozatok tovább növelhetik a scifi ázsióját, főleg, ha a kiadók jobban a jelenben élnének (igénytelen kinézetű-honlapú Asimovs és Analog ebben nem segít).

De vegyük észre, hogy az SF mindig a tudománnyal áll összefüggésben, és az – főleg a fizika, a kémia, biológia stb. – sokakat elriaszt. A fantasy, a krimi, a supernatural thriller sokkal könnyebben befogadható. Nem véletlen, hogy az űropera reneszánszát éli.

Viszont amellett, hogy az alkategóriákban (időutazás, robotok, háború, disztópia, hard SF stb.) nincs új, nagyon változatosak a regények. Az itthoni megjelenőkből pl. hasonlítsuk össze a Pörgést meg A sötét sebességét vagy a Kozmonauták várát. Eléggé különböznek, nem?

Még egy fontos tényező: az utánpótlás. Kint töménytelen a jelentkező, a Locus First Novel kategóriája minden évben ontja az új írókat, akiknek legnagyobb része talpon marad, publikál.

A magyar helyzetről később írok.

 Elizabeth Moon könyvéről írt ismertetésem az Intergalaktikán olvasható, itt.

Értékelés:

(négy és fél)

 Minden további helyett:

http://dilidoo.com/2009/03/10/a_cover_of_the_future_39_photos.html

 Jó erős szám lett ez. Szemezgetek a kedvencek közül.

Richard Matheson: Csatornák

Bár nem egészen vágom, mit is látott a kisgyerek, a hangulat és a stílus nagyon erős. Feszes, rövid, mégis van eleje, közepe, vége. Nemhiába tartja Stephen King is egyik mesterének/példaképének Mathesont.

C. M. Kornbluth: Eljövetel a 12-es csatornán

Ez a novella jól példázza, hogy az elcsépelt "a média gonosz" üzenetet hogyan tudja egy jó tollú író frappánsan megfogalmazni. Puki Panda, zseniális.

Theodora Goss: Abora hegyéről dalolt

Nem ez a magyar származású szerző az első, akit megihletnek a különös Coleridge-versek (gondoljunk csak Douglas Adams-re). Jé, ez a novella egy fantasy, és eredeti, mesés, és még van mondanivalója is!

Ilja Novak: Más helyek

Na, az ilyen írásokért (is) szeretem a science fictiont. Sötét látomás ez az emberiség jövőjéről, sok történelmi áthallással. Köszönet illeti a Galaktikát, hogy megismerhettük az 1971-es születésű ukrán írót. Ez tetszett a legjobban ebből a számból.

 Updike: A szemérmes planéta

Ő volt az első számú íróm. Mégis, elfogultság ide vagy oda, írása a jól sikerült gunyoros Updike-szövegek közül való. Maró szatíra a new yorkiak életstílusáról, a modern civilizáció értékeiről. Nagyon jópofa.

 Ez egy nagyon jó Galaktika volt. Gratula érte.

 A most következő lista önkényes és szubjektív. Nem azt mondja el egzaktan, hogy kik a kedvenceim, hanem azt, kiket és miért tartok én a műfaj legbefolyásosabb íróinak. Azok kerülhettek föl a listára, akikre az utánuk következők a legtöbbet hivatkoznak, akik iskolát, irányt teremtettek.

Nem győzöm hangsúlyozni: ordítóan szubjektív a cucc, de kiváncsi vagyok a véleményetekre, persze indoklással.

10. Greg Egan

 Az ausztrál programozó a kilencvenes évek elején robbant be a magazinok világába. Novellái olvastán az az érzésünk, hogy tényleg kitalált valami újat. Egyrészt beleásta magát a kvantummechanikába és annak lehetséges következményeibe, másrészt azt boncolgatta, miből áll az emberi személyiség. Izgalmas novellái sorából hadd közül hadd citáljam ide a Száz fényéves naplót, a Cocoon-t vagy személyes kedvencemet, a Fényözönt (Luminous). Regényei, különösen az első három, a Karantén, a Permutation City és a Distress agyzsongító csemegék, frissek és kreatívak.

Egan hibájául róják fel sokan - és ebben nagy adag igazság van - hogy inkább a tudományos részre koncentrál. Valóban, a Diaspora vagy a Schild's Ladder kalanddal dúsított fizikai szakdolgozatoknak is elmennek, és ez hírlik legújabb regényéről, az Incandescende-ről is.

 6. Aldous Huxley

Ez az elszántan néző fiatalember egy regényével érte el helyezését. Szép új világ. Ez az a disztópia (antiutópia), amely kategóriájában talán a leghatásosabb, és scifi a javából, ellentétben mondjuk az 1984-gyel.

 5. Ray Bradbury

Ray Bradbury stílusa, hangja eltéveszthetetlen. Igazi költő, aki minden rezdülésre odafigyel. Nála az SF csak keret, amelyben elmondhatja morális példabeszédeit, anélkül, hogy prédikálna vagy kinyilatkoztatna. Regényei, a Marsbéli krónikák vagy a disztópikus 451 Fahrenheit hatására sokan lettek írók és a műfaj szerelmesei.

Ő a műfaj egyik élő legendája.

4. Arthur C. Clarke

Az egyik nagy klasszikus. Regényei és novellái a tudományos világképet tükrözik. A sci-fi irodalomtörténelem aranybetűs lapjaira kívánkoznak regényei, pl. A város és a csillagok, A gyermekkor vége, A randevú a Rámával és nem utolsósorban a hatalmas hatású 2001 Űrodüsszeia. Novellái is maradandóak, emlékezzünk csak az Isten kilencmilliárd neve utolsó, hátborzongatóan meseszép mondatára.

Ja, és ő találta ki a távközlési műholdak rendszerét.

3. Isaac Asimov

Asimov, természetesen. Még ma is ő legnagyobb márkanév, ha más írót nem is, őt mindenki ismeri a műfaj rajongóin kívül is. Két sorozata, az Alapítvány és a Robotok szinte felülmúlhatatlan teljesítmény, és itt nem az irodalmi részére gondolok. Alapos tudású, szerteágazó műveltségű író volt, novellái többsége lenyűgözően szellemes, fordulatos (ld. Alkony, Rögeszme). Lehetetlen nélküle elképzelni a modern sci-fi történetét, milliók az ő történetein nőttek fel, hatása az irodalmon jóval túlmutató, hiszen mérnökök ezrei falják ma is az írásait.

2. Jules Verne

 Ennek a fantaszta franciának köszönhetjük, hogy a science fiction kilépett a bájos lovagregények homályából. Verne hősei technikai-tudományos háttérrel felvértezve hódítják meg a világűrt, az óceánokat vagy más, ismeretlen vidékeket. Optimizmus, a tudomány előrehaladásába vetett hit buzog a mondataiban. Kis túlzással: mindent feltalált, amit lehetett, és mindenről írt is.

1. Herbert George Wells

A science fiction három alapműve is a nevéhez fűződik: Az időgép, A láthatatlan ember és a Világok harca. Vernétől eltérően nem ragaszkodott a mindent megmagyarázni kívánó tudományossághoz, a csillogó gépcsodáknál jobban érdekelte az emberi társadalom, és végeredményben kitágította, majd irodalmilag elfogadhatóbbá tette a műfajt. A science fiction vele lépett a felnőtté válás útjára.

 Miközben a Galaktika Kétszázadik kötetébe hegesztek egy új novellát, és sokat is olvastam mostanság, néhány szabály / tanács / megfontolásra érdemes szempont jut eszembe.

Tehát, ha science fiction novellát írsz, nem árt a fejedbe vésni:

1. A science fictionben minden az ötleten múlik. Ha nem tudsz újat mondani vagy újszerűen előadni valami régóta ismertet, ne írj.

2. A jó cím olyan, mint a lead a sajtóhírben, mint a headline a reklámban. Kerüld a kliséket, a semmitmondó kifejezéseket, az elkoptatott szavakat (gyakoriak: A viadal, Ütközet stb.)

3. Legyen karakteres, emlékezetes hősöd. Dobd be váratlan helyzetekbe.

4. Ne legyen az írásod kiszámítható, ez nem nagy költségvetésű, hollywoodi mozi.

5. A novella egy történetszálra koncentráljon. Könnyítsd meg az olvasó dolgát!

6. A novellában ne legyen egy felesleges szó sem!

7. Fontold meg, kinek a nézőpontjából mondod el a történetet.

8. Az sem mindegy, mikor kezdődik, és mikor végződik egy novella.

9. Egyféle stílus kell; vagy tárgyilagos, vagy vicces, vagy romantikus, de ne keverj például szellemesen-ironikus párbeszédeket szikár leírásokkal! Csak ha jó okod van rá a mondanivaló szempontjából.

10. Mondj valamit a novelláddal. De ne lapos közhelyeket (a háború rossz, a tudomány jó, a jövő kiszámíthatatlan). Ha mégis, tedd azt ellenállhatatlanul újszerűnek ható stílusban.

11. Legyél konkrét, hagyd az általános gyűjtőfogalmakat. És egyáltalán: inkább mutasd be, hogy valami/valaki milyen, mint hogy elmondd.

12. A jó novellában a hősök aktívak, valahonnan valahová tartanak, van céljuk, el akarják érni.

13. Legyenek benne csípős/harapós mondatok. A sekély, felületes mondatok nem visznek sehova sem.

14. Szeresd az olvasót. Kényeztesd váratlan fordulatokkal, csipetnyi humorral, ha lehet.

15. A csattanó fontos, de ne legyen görcsös deus ex machina.

16. Azok a történetek, melyek végén az olvasó elmosolyodik, erősebbek, mint az elrettentők. A happy end kifizetődő.

17. Szeretem a lezárt végeket, de a nyitott befejezés is izgalmas. (Ezzel nem sokat segítettem, tudom.)

18. A novella első sora, bekezdése már robbantsa a bombát. Nincs idő a hosszadalmas előkészítésre. És már ebből jöjjön le: a téma, a főszereplő, a hangulat.

19. A science fiction tudományos világképre, világnézetre épül. Ha be is mutat nem létező dolgot, megvalósulása tudományosan lehetséges. 

Egyelőre ennyi. Hozzátenném, hogy én is szegtem már szabályt - ha ugyan lehet szabályt kőbe vésni - de hát utólag mindenki okosabb.

 Ezen az oldalon összegyűjtötték a scifik nagy-nagy kliséit. Szórakoztató egy leltár, az biztos.

Az Outlander nem az a film, amelyre sokáig emlékezünk majd.

Predator 2.0

 Űrhajó landol Vikingföldön 709-ben. A roncsok közül előbukkan a Főhős, egy másik világból érkezett humanoid, aki hamar összetűzésbe kerül az őslakókkal. Nyers modorú barátaink először azt hiszik, hogy tréfál, de ő makacsul hajtogatja, hogy egy sárkányt üldöz. A lény nagy és félelmetes, úgyhogy pár falubéli elhalálozása után a vikingekkel szövetkezve megpróbálja csapdába csalni a szörnyet.

Alien 2.0

Rettenetes gyenge eresztés ez a mozi. Szinte nincs egyetlen olyan eleme sem, amelynek hurrázni lehetne. A Predator a maga korában egyedinek számított azzal, hogy két "zsánerfilmet" (kommandós+horror) vegyített. Az ottani lény a maga valójában sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint ez a CGI-vezérelt pixelhalmaz. A szereplők nem mutatnak fel színészi teljesítményt, kiszámíthatóan lélektelen az egész.

Egy picike, kreativitásra utaló nyomot azért felfedeztem az Outlanderben: az pedig a lény bolygóját felperzselő katona lelkiismeretfurdalása. Majdnem élveztem is ezt a részt, de Jim Passió Caviezel gesztustalan játéka és a konzoljátékokat idéző, nem túl eredeti látványvilág meghátrálásra kényszerített.

 Értékelés:

(kettő)

 2008-ra visszatekintve két fontos honlap is közzétette a maga listáját.

Az sfsite.com-é itt olvasható, a Locus-é meg emitt.

Az szerintem - kinti, más blogok és oldalak véleménye alapján - jól látható, hogy az Anathem és a Little Brother nagyon fontos regények. Neal Stephenson szerencsére visszatért az SF-hez a trilógiányi kitérője után, Doctorow meg teljesen egyéni hang a scifi írók közt.

A Locus listájánál külön figyelembe ajánlom az elsőkötetes írók munkáit: izgalmasnak, érdekesnek tűnnek, némelyik kimondottan eredetinek.

(De könyörgöm: A City at the End of Time távolról sem kiváló alkotás, csak ambíciózus.)

 Kitekintés: Lengyelország 2 legfontosabb scifi magazinjára tettem szert. Ugyan a lengyel nyelv olyan, mintha kitiltották volna belőle a magánhangzókat, mégis érdemes belenézni.

A NOWA Fantastyka - melynek címlapján a Spirit film reklámja kapott helyet - a profi havilap, leginkább a mi Galaktikánkhoz mérhető. Az A4-es méretű lap januári száma kis tudományos és könyvhírekkel indít, ezután irodalmi esszék következnek, majd rátérnek Stephen King írásművészetére is egy háromoldalas cikkben (akit ők csak Stephena Kinga néven jegyeznek).

Az irodalmi rész fekete-fehér, és két elkülönített részre tagolódik. Először a külföldiek, és csupa díjjelölt, tavalyi novella: Benjamin Rosenbaum, Melanie Fletcher, a januári Galaktikából ismerős Karen Joy Fowler Mindörökkéje, és egy számomra ismeretlen szerző, Vera Nazarian írása. Ezután jön a lengyel rész: egyik íróról sem hallottam, de fiatalokról van szó. 

Ismét színesre vált a NF, könyvajánlók jönnek, értékeléssel. Itt nyálcsorgatva lehet olvasni a szerzőket: Scalzi, Stross, John Crowley és meglepően sok lengyel szerző található ebben.

Film, képregény és egy horrorsorozat ismertetője zárja a lapot.

Összességében jól összerakottnak tűnik, de az irodalmi rész fekete-fehér mivolta egy kicsit fapadossá teszi azt a szekciót.

A Najlepsza Polska Fantastyka Science Fiction Fantasy I Horror az Új Galaxis-hoz hasonlít: csak lengyelek írnak bele. Címlapja szép színes, de belül fekete-fehér. Hat rövidebb-hosszabb novella és két publicisztika fért el ebben az összevont számban.

 3 novella, 1 interjú és 1 tudományos cikk.

1. Kedvenc novellám Ferederik Pohl: A csillagok atyja című írása volt. Az a fajta scifi, ami az utazás-felfedezés tematikára épít. Ezek az ősi SF-elemek remélhetőleg soha nem mennek ki a divatból; én legalábbis mindig vevő leszek az efféle történetekre. A majom-ember motívum is nagyon találó. Az Átjáró örökbecsű írója 89 éves, de nemrégiben blogolásba kezdett.

 2. Szeretem és gyűlölöm. Ez a kettőség tört felszínre bennem Karen Joy Fowler novellája elolvasása után. Szerettem a stílust, a kitűnő mondatokat, amelyekkel fölfestette a kolónia mindennapjait. De: a Mindörökké scifi? Hol a tudományos rész? Akkor most halhatatlan vagy sem a főhős? Ezt a hiányosságot az sem menti, hogy ez a novella a mély írások közé tartozik - vagyis akar és tud is valamit mondani, amit jobb híján itt és most tanulságnak nevezek.

3. Asimov Vérvonala nagyon bejött. Régi fixa ideám, hogy az SF egyik legnagyobb alakja inkább novellista, mint regényíró (leszámítva a ragyogó A halhatatlanság halálát és a majdnem kiváló Az istenek is...-t, az Alapítvány irodalmilag nem erős, a kitalált világ viszont igen): a rövidebb formákban előjön karakterábrázolásának, sztorivezetésének profizmusa, világteremtő képessége; Asimov a tudományos világ, a tudósok életének profi és hű krónikása. Az ötlet és a vége is a helyén van.

4. Az agyról szóló összefoglaló anyag elgondolkodtató és további kutakodásra bíztat - ez a legtöbb, amit elérhet, és ez így van jól.

5. A Fény hippi írója a vele készült interjúban sem tagadja meg magát. A rövid kérdezz-felelekből egy határozott, tudatos alkotó képe áll össze.

Az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók Szövetsége (SFWA) közzétette az úgynevezett "Preliminary Nebula Award Ballot"-t, ami a Nebula-díj előszobájának tekinthető.

A legfontosabb a jelölt regények listája, ebből képzik azt a maximum 5 címből álló listát, amelyből a győztes kikerül. Nem kicsi a tét: ez a legrangosabb irodalmi science fiction/fantasy elismerés.

Íme tehát a regénylista:

 Daniel Abraham: A Betrayal In Winter (TOR, 2007. július)

 Chris Barzak: One For Sorrow (Bantam, 2007. szeptember)

 Emma Bull: Territory (TOR, 2007. július)

 Cory Doctorow: Little Brother (TOR, 2008. április)

 Kathleen Ann Goonan: In War Times (TOR, 2007. május)

 Ursula K. Le Guin: Powers (Harcourt, 2007. szeptember)

 Jack McDevitt: Cauldron (Ace, 2007. november)

 Ian McDonald: Brasyl (Pyr, 2007. május)

 Terry Pratchett: Making Money (Harper, 2007. szeptember)

 Patrick Rothfuss: The Name of the Wind (DAW, 2007. április)

A lista alapján megállapíthatjuk, hogy:

a, a listán inkább a tágabb értelemben vett fantasztikus irodalom, nem a hagyományos scifi dominál;

b, öreg motoros (Le Guin, Pratchett) és fiatal titán (Barzak, Doctorow) egyaránt szerepel;

c, a talán a Nebula sokak által kárhoztatott időszámítása (amit most változtattak meg, tehát jövőre már adott év jan1-től dec31-ig megjelent művek nevezhetők csak) miatt hiányérzetünk lehet. 

De hol vannak ezek a regények, amelyektől hangos a kinti internetes sajtó?

Greg Egan: Incadescende

Richard Morgan: The Steel Remains

Neal Stephenson: Anathem

Charless Stross: Halting State

Szerény tippem az év regényére: a Brasyl, Ian McDonald műve.

Azért reméljük, e sok jó regényből nemsokára nálunk is olvasható lesz valami magyarul!

 Az Intergalaktikán olvasható egy - sajnos szóismétlésektől nem mentes - írásom China Miéville regényéről, az Armadáról:

Értékelés:

(négy és fél)

 Mármint 1954. Az Aranytoll kötetek sorában (újra) megjelent a Szívélyes fahrenheit, amely az 1954-es év néhány kiemelkedő scifi novelláját tartalmazza.

Nagy nevek

A kötet Asimov és Martin H. Greenberg Best of... sorozatának 1954-es kötete. Ez az esztendő nemhogy Magyarország scifi-, de mezei történelmében sem kiemelkedő év; kint azonban maga az Aranykor - fantasztikus irodalmat és életkörülményeket tekintve egyaránt. A 17 kiválogatott novella írói az SF nagy alakjai közé tartoznak: Damon Knight, Alfred Bester, Algis Budrys, Dick, Clarke, Frederick Brown - ismert nevek.

Nagyobb és kisebb novellák

 Ötvennégy év telt el a novellák első megjelenése óta, és ezt a speciális ízt ki is érezzük az írásokból. Először is, a környezetrajzok, a felvázolt tudományos alapok, ha nem is idejétmúltak, de kicsit porosak. Semmi nano meg űropera vagy zsebuniverzum; vannak robotok meg furcsa idegenek, hideg fejű tudósok meg katonák. 

Az írások üzenete, az viszont időtálló, az írások stílusa egy-két esetben pedig briliáns.

Kedvenceim a kötetből:

Damon Knight: Anachron

Vérpezsdítő időutazásos történet, logikus felépítéssel, hihető világgal, és azzal a jóleső izgalommal, amit csak egy ilyen sztori képes okozni. Az időutazás toposza, azt hiszem, sose fog kikopni a science fictionből, de avatott toll kell egy ilyen megírásához.

William Tenn: Lent, a halottak között

Te jó ég, ezt az ötletet lovagolja meg Michael Swanwick zseniális novellája, a Holtak is! A társadalom, amelyik már nem húz határvonalat elhunytak és élők teste, világa között, az megérett a pusztulásra. Okos háborúellenes novella.

Alfred Bester: Szívélyes fahrenheit

Ha ezt a történetet magam elé álmodom nem scifiben, képzeletemben az USA déli vidékén járok az ötvenes években, és egy szökött néger utáni hajszáról olvasok. Bester kísérletező kedve bravúrosan oldja meg a narráció nézőpont-váltásait: elsőre zavaró, később elismerően csettintünk.

 Tom Godwin: Rideg egyenletek

Ez a novella a legendás scifi novellák közé tartozik, egy sorban az Alkonnyal, a Szája sincsen, úgy üvölttel vagy Az Isten kilencmilliárd nevével. Jól példázza a minket körülvevő világ és a neki kiszolgáltatott ember hiábavaló küzdelmét. A tragikusan szép novella torokszorító és emlékezetes.

 Chad Oliver: Transzformátor

Az ötlet zseniális, és nem SF: egy modellvasút élete elevenedik meg előttünk, mintegy a Toy Story előfutáraként. Dráma, feszültség, nyoma sincs benne a gyerekes bájnak.

 Frederick Brown: Válasz

Igen, ez kimaradt: ez is egy legendás, és rövid novella. Ha rövid egy sztori, szellemes csattanót kíván, és ezt itt meg is kapjuk.

A kötet tehát összképében izgalmas olvasmány, ma is mércének számító írásokkal. A fordítás tűrhető, de kérem, nehogy mégegyszer valaki lefordítsa a fantasy szót, mert ráküldöm a trollokat!

(És kedvenc vesszőparipám, a borító: ronda, közhelyes és semmitmondó, nincs köze a válogatáshoz.)

 A gyűjtés itt olvasható.

Azért nálam a fluxuskondenzátor vezet.

 Az Amikor megállt a Föld című filmet láttam.

Armageddon

 A történet szerint a Central Parkba idegen űrhajó érkezik. A szerkezetből kilépő hatalmas android látszólag sérthetetlen; nem úgy a titokzatos idegen lény, Klaatu, akit a földi hadsereg le is lő. Klaatu azonban titokzatos újjászületésen megy keresztül, mi pedig megtudjuk, hogy az ő küldetése csak annyi: bejelenteni az emberiség hamarosan bekövetkező pusztulását. Megmenekülni látszólag csak néhány veszélyeztetett faj fog, az embereknek kampec - de feltűnik a színen a bájos főszereplő, a zsenge kora ellenére professzori titulust magáénak tudó nő, aki képes arra, hogy lebeszélje Klaatut erről a szörnyű tervről.

Armageddon elmarad

A film egy 1951-es science fiction remake-je, és ez megmutatkozik az üzenetében. Akkor könnyebben elképzelhető volt egy globális, viszonylag gyors pusztulás, mint most (Sztálin és a szovjet hadsereg ereje teljében, sikeres atombomba-tesztek mindkét oldalon). Ez a 2008-as mű azonban több sebből is vérzik.

Baj van a dramaturgiával: azt azért nehezen hisszük, hogy egy temetőbeli jelenet döbbenti rá Klaatut arra, hogy kár lenne eme megtévedt lényekkel végezni. És ezeket a szuperintelligens lényeket ilyen gyilkolási vágy, kereszteshadjáratos filozófia hajtja? Ideutaznak, oszt indul az óriásterminátor?

Baj van a színészekkel: Keanu Reeves pont annyira színészkedik, mint ahogy én rudat ugrok - sehogy. Gondolom, minden jelent előtt gondos Botox-kúrának vetették alá vagy tanácsokat vett Steven Seageltől, hogyan kell végigcsinálni rezzenéstelen arccal egy forgatást. John Cleese epizódszerepe érdekesebb, de rövid, és Jennifer Connelly színészi játéka sem hagy a nézőben különösebb nyomot.

Baj van a látványvilággal: azért ez a kevéske trükk nagyon sovány. A science fiction filmek erősség e a vizualitás, az itt gyenge, felejthető.

Érdekes lett volna úgy megcsinálni a filmet, hogy a végén tényleg annyi az emberiségnek.

Értékelés:

(három)

 Elolvastam egy nagyon jó kezdeményezést, az Új Galaxis 13-at.

Jó kezdeményezés, és ezért elsősorban Antal Józsefet illeti az elismerés. Ő amellett, hogy rendszeresen ír, most már szerkeszt is (jelen kötet mellett a Terrát is), és ami a legfontosabb: foglalkozik azokkal, akik a science fiction hazai szcénáján akarnak előrejutni.

Tehát: riszpekt.

És most nézzük meg, hogyan is teljesít a kiadvány. Azt már előtte, a blogoszférából is tudhattuk, hogy az új főszerkesztő minőségibb szemléletet, izgalmas antológiát szeretne összehozni. Az Avana partner volt ebben, beérkeztek a kéziratok, elkészült az új borító, boltokban a kötet.

Lássuk magát a portékát.

Elöljáróban annyit, hogy nehéz fába vágta a fejszéjét Antal. Egyrészt önkéntelenül is a Galaktikához fogják hasonlítgatni (ami nem teljesen fair, hiszen ott díjnyertes külföldi novellák is befigyelhetnek+márkanév+színesség), másrészt a sport mint kizárólagos téma baromira nem egyszerű. Ott a csapda ugyanis, hogy a legkézenfekvőbb ötletek jöjjenek elő (a sport és a média, jövő sportjai), és az igazán jó írások a kliséken túlmutatóan fogják meg a sportot. 

El is gondolkodtatott egy dolog, amikor végeztem az írásokkal: gyakori hiba SF-szerzőknél, hogy már százszor elolvasott-lerágott jeleneteket hoznak elő. Így hiába olvasok el egy sportjelenetet (akármilyen coolnak is látszik), semmi izgalmat nem okoz, nincs benne újdonság, és ha stilárisan is középszerű, akkor menthetetlen. Hiszen a scifi az ötletek irodalma, hiába írjuk oda egy sportjelenet mellé, hogy "figyelem, ez a jövőben játszódik!", ha ugyanolyan élményt nyújt, mint mai, ismert társai, nem érte el célját.

Nézzük az Új Galaxis 13-at kicsit részletesebben.

A személyes hangvételű és éppen ezért nem sablonos szerkesztői előszó után Magyarország jelenlegi legjobb science fiction írójának, László Zoltánnak a novellája nyitja a sort. A Minden nap olimpia két ok miatt nem izgalmas: a már említett "olvastam-már-ilyet" faktor (futás a Holdon? ugyanolyan, mint a Földön, ugyanaz a küzdés és szenvedés), másrészt a logikán feneklik meg: a főszereplő tisztában lehetett vele, hogy ez a rendszer működésének egyik velejárója, nem hiteles a csodálkozása. Egy igen jó ötlet (sportra épített társadalom) és a kötet irodalmilag legerősebb fogalmazása így nem éri el célját.

 Bajzafi Ferenc 1. helyezett írása, A tréner ugyancsak a fenti csapdába esik. Attól, hogy a sport nemlétező, az edző egy sisak, ez még nem elég konkrét egy science fictionhöz. Ha kiveszem e kettőt, az írás ugyanúgy megmarad. A szöveggel az a bajom, hogy a sok felkiáltójeltől unalmassá, kiszámíthatóvá válik az egész. Nincsenek benne hullámok, stilisztikailag túl egysíkú, és ezt még a rövid terjedelem sem menti. A csattanó - mesterséges edző - nem elég ütős.

Sümegi Attila Célegyenes című írása tetszett a leginkább, csak szerintem túl hosszú. Kevesebb párbeszéd, feszesebb próza jobb lett volna. A novella szerkezete izgalmas (sport-magánélet-sport), de a témában sokkal több rejlik. Az ember, aki gyűlöli robotellenfeleit, de belehabarodik egy android prostituáltba, izgalmas lehetőség. (A témában ld. Charles Stross regényét, a Saturn's Children-t).

 Erdei Anita A halott ember üzenete egész egyszerűen nem érintett meg, hiányzott belőle az igazi, vérpezsdítő ötlet. Egy F1-es sztori ez, csak holosítva, a gonosz csapatok meg a nézettség istensége nem új: ne felejtsük el, hogy a Running Man 1987-es, és mindez már benne van - nem is beszélve Schwarziról.

A Mentát rovat korrekt és élvezetes.

Bán János A stadion őre című novellája tulajdonképpen jó ötlet lenne... de nincs jól megírva. Azok a novellák ugyanis, amelyekben nem történik semmi, kénytelenek - történet híján - a stílusra építkezni. Ha ez nem elég karakteres, nem működik. Pozitív példa erre Bradbury Langy esők jönnek írása, ott a jellegzetes, költői stílus jól ellenpontozza és feszültséggel tölti meg a novellát.

 Ódor Ákos Mint azok novellájában több van, mint amit beleírt. A sérültek világa és a sporttal vívott háború gondolata érdekes elegy, bennem mégis hiányérzetet hagyott, de felvillantotta Örkény egyik halhatatlan egypercesét, a kislány és a patkány meséjét.

 Martin Máté írása, a Szörnyek éjszakája sajnos nagyott bukott nálam, két okból. Először, hogy ez így egy sportcsatornán is nézhető amerikaifutball-mérkőzés átirata, stilárisan nem izgalmas, nem újszerű, a felvetett probléma ötletnek kevés. Másodszor, a vége: "...nem válhatunk-e magunk szörnyekké?" De, csak ez így megfogalmazva szerintem közhely. (És akkor most nem beszélnék a bántóan sok helyesírási hibáról: előredölt, nemtörödöm, felhördűlt, kezdőrugást, mérközés, eröltetik - és még hosszan lehetne sorolni, melyek azok a szóalakok, amelyek lehetetlenné teszik a mű élvezetét.)

 Hamza Pál Emlék a mélyből-je olyan, mint egy számítógépes játék scriptje. Sajnos az akciók leírása nem elég eredeti, az elbeszélő hang gazdája nem elég érdekes, pedig a relikvia nem rossz ötlet. A beszélő növény először jónak tűnt, de amikor eltaposása miatt a főhőssel kellene tartanunk a bosszúvágyban - az nem megy, komikussá lesz. Muskátlija miatt gyilkolt; ez nem túl komor szalagcím a jövőbeli Blikkben.

 Vásárhelyi Lajos kritikai rovata telitalálat. Már a régi Galaktika idején kedveltem ilyen jellegű írásait, jó, hogy újra olvashatom. Nem tudom, illik-e kritikát kritizálni, de egy-két megjegyzés: Jaschke, és nem Jaske. Nem is olyan rég még én is úgy véltem, ahogy írja: "Hiszen nagyjából már minden le van írva." Bocs, ez így, ebben a formában nem igaz. A science fiction folyamatosan termeli az újabb toposzokat és témákat (kvantumelmélet, párhuzamos univerzumok, terraformálás, szingularitás stb.), az olyan írók, mint például Greg Egan vagy Paul di Filippo ezért számítanak eredetinek. Éppen ezért egy SF-t írónak igenis kutya kötelessége az agyát nyúznia. Különben az is teszett a rovatban, hogy magyar regényekkel foglalkozott, jó, hogy ennyi jelenik meg (a minőség egyelőre irreleváns, majd az is megjelenik nagyobb mennyiségben, és nemcsak egy-két embernél).

 B. Kósa Katalin Taposó-ja a helyén volt, korrekt, nem ütős, de pontosan a témához illő hosszúsággal rendelkezett, lekötött.

Udvari Máté Viadal című novellája érdekes, kár, hogy nem scifi; jobb lett volna valamilyen háttérmagyarázattal ellátni, mi is a gömb, emögé több ötlet is elfért volna.

 Kovács Ákos a Napjaitok megszámlálva írásával a legnagyobb bűnt követte el, ami csak SF-ben lehetséges: unalmasra sikeredett az egész. Sportközvetítés; láttunk már ilyet. A baljósan hangzó címre nem rímel a történet. Másrészt a kommentátorok "leközvetítették a  futó életét...". Jaj. Pedig itt is van ígéretes elem: az átélés, a fényvárók, de a befejezetlen novella nem él a lehetőségekkel.

 A kötet utolsó írása, Szabó Tamás Kutyák című novellája értékeléséhez Vásárhelyi Lajost kell idéznem, aki Kyra Potter regényét meszelte el ezzel a kezdéssel: "Ez a találkozás nem jött létre!" Mármint olvasó és író között. Ami a legjobban zavart az egészben, az a stílus, ami a viszonylag rövid mondatok egymásutániságában mutatkozott meg. Íme egy részlet, mire is gondolok: "A kölykök jó része elment a szüleivel. Néhányan maradtak, páran visszaszöktek. Továbbra is a szemétből éltek, s a felnőttek nélküli vályogházakban laktak. Addigra már a falu is elnéptelenedett, egykori lakói magukkal cipeltek minden mozdíthatót."

A rövid részlet hiteles mintavétel: egy-két tagmondatos egységek váltakoznak, az egész novella ezen a monoton ritmusban csordogál; a való életben sohasem hagyjuk, hogy ilyen unalmas szövegfolyam érje hallójáratainkat.

A végére már csak egy megjegyzés: a grafika. Az illusztrációkról nincs mit mondanom, valakinek tetszik, valakinek nem; néha az ÉS grafikusa is kiakaszt, máskor tetszik, amit művel. Hanem a borító. Art director kollégáim (és persze a magam) véleményét tolmácsolom: zűrzavaros az egész, példaként idemásolom az egyik kinti rangos folyóirat aktuális címlapját:

Ugye, látszik, mennyire letisztult, mégis sejtet. A színek és a feliratok nem oltják ki egymást. Jó a harmóniája.

És teljesen scifis (meg fantasy-s).

Nem ilyennek kell lennie, szó sincs róla; csak ez a helyén van. 

Jöjjön a konklúzió.

Aki idáig tartott az olvasásban, azt gondolhatja: na, most a kritikus a fölbe döngölte ezt a szegény kiadványt, esélyt sem ad neki, pedig ez egy új évfolyam, új szerzők első művei.

Erről szó sincs! Magam szoktam panaszkodni-reménykedni SF-találkozókon, hogy mennyire várom: sokkal több jó író és főleg több jó science fiction mű szülessen itthon.(Nem véletlen, hogy ez idáig a leghosszabb blogbejegyzésem.) Várakozásomra - szerencsére - egyre több pozitív jelet látok. Az Új Galaxis 13. is ebbe a sorba tartozik. Nagyra tartom a szerkesztő munkáját, aki felkarolta a munkát, de az ő elhatározásához mértem a végeredményt. Minden tiszteletem a szerzőké, akik kiálltak a nyilvánosság felé. Hogy mégis ilyen felemás érzéseim vannak most, az két okra vezethető vissza.

Egy: a sport nehéz téma, ahogy írtam, könnyen adják magukat a klisék. A szerkesztő maga így fogalmaz esszéjében: "...a témában rejlő lehetőségeket a szerzők korántsem aknázták ki a lehetséges mélységekig." Leszámítva persze azt, hogy ki tudná megmondani, mi is a mélység mértékegysége egy novellában, a megállapítás igaz. Még a két Zsoldos-díjasra is. Sajnálatos, hogy egy, ötletben és megfogalmazásban kiugró novella sem született érzésem szerint. A legtöbbet Sümegi Attila és Udvari Máté írásában láttam (utóbbi viszont nem elég SF).

A második ok: az írók kétfélék, és ez különösen a novellában mutatkozik meg. Vagy már elsőre kiugrót alkotnak (Greg Egan, Michael Swanwick, Asimov, Robert Reed, Ted Chiang - kiforrott, díjnyertes novellák már szinte elsőre), vagy a kezdeti stiláris és egyéb botladozásokat kinőve emelkednek egyre feljebb.

Félreértés ne essék: e sorok írója is tökéletesen tisztában van azzal, hogy jó science fiction novellát nehéz írni. Kevés idő alatt kell felépíteni egy addig még sohasem létezett világot, amely megérinti és magába húzza az olvasót, és emellett izgalmas, eredetinek tűnő tudományos alapú ötletre/ötletekre épül. Az Új Galaxis 13. legtöbb sztorija ezzel maradt adós, de szinte mindegyik novellában megtalálható az az elem, amely reménykedésre ad okot.

Ne feledjük: az írásban - a sporttal ellentétben - nem a részvétel a fontos.

Hanem a teljesítmény.

Úgyhogy kitartást, és egyre jobb eredményeket kívánok a szerzőknek.

 ...a máshogyan megvalósuló jövő. 

Így gondolták a 2008-as évet 1968-ban.

 Itt az újkori 50. Galaktika! Rövid véleményezés.

A legjobban ebből a számból két novella és egy írás tetszett.

1. A Galaktika legjobb novellája nálam László Zoltán Csend-je. Jó az ötlet, jók a karakterek, kitűnő az a sejtetés, ami homályban tartja nemcsak az űrbeli ellenséget, de magát a novella végét is. Végre egy magyar novellával kapcsolatban ömlenghetek!

2. A másik kedvenc Mike Resnick Újrajátszva c. írása. Kevés novella van, melynek a végén elmosolyodom. Ez egy nagyon kedves írás az emlékekről és a fiatalságról. Csak egy kérdés gondolkodtat el vele kapcsolatban: hogy jelenhetett ez meg 2007-ben az Asimov's-ban? Ugyanis nem sci-fi, de nagyon találó.

3. És végül, de nem utolsósorban nagyon bejött Kovács "Tücsi" Mihály naprendszeres szösszenete. Szórakoztató és lendületes, valami ilyesmit képzelek a Galaktikába tudományos cikként.

 Az év legfontosabb magyar SF-regénye jelent meg több mint egy hónapja. 

Tartalmas

 A regény hasonló kozmológiai változással kezdődik, mint a Pörgés vagy a Karantén. Itt azonban a Föld helyeződik át egy vörös törpecsillag közelébe. Nem elég, hogy a napfény luxuscikké válik, még a szingularitásnak nevezett esemény közeli bekövetkezte is fenyeget. Reálissá válik a lehetőség, hogy az ember teremtményei, a mesterséges intelligenciák túlnőnek az emberiségen. Ebbe az alapszituációba csöppenünk narrátorunkkal, akitől lassan megtudjuk: az egész változás mögött a Manipulátoroknak nevezett titokzatos lények állnak. A tét az emberiség sorsa, jövője.

Ötletes, de

A Hackett álnév mögé rejtőző Markovics Botond A poszthumán döntés után ismét egy új tematikát hozott be a magyar SF-regények világába: a szingularitást. A téma kint már divatos egy ideje, elég csak Charless Stross-ra - vagy az újabbak közül - Paul Melko-ra gondolnunk. A regény telistele van kitűnő ötletekkel: Chopra-elv, fekete doboz gazdaság,Bárka, epigonrészecskék, Baran Bloggernaplója a könyvespolcon...

Izgalmas olvasmány az Isten gépei. Minden fejezetben történik valami, ami nem hagyja leülni a sztorit. Átélhető a feszültség, különösen, amikor a megfigyelő narrátor és társa létében is végveszélybe kerül.

És most jön a nagy de.

Kár, hogy a trailer-szerű, kellően felpörgető prológ utáni két fejezetet álmosabb folytatásba torkollik. Persze, meg kell ismernünk a Föld mindennapjait és Kerti Szófia lelkivilágát, de a kezdeti izgalom kicsit leül. Ugyanúgy a Szingularitás Intézet nagyjainak beszélgetése. Mivel később egyik intézeti híres ember sem kap szerepet, a mondanivalót talán máshogy is át lehetett volna adni.

(Kerti Szófia tanulásjelenetéről nekem Greg Egan Diaspora-ja, Yatima felejthetetlen Truth Mining tanulása jutott eszembe, a Manipulátorokról pedig ugyanezen regény Transmuterjei. További hasonlóság: amikor a katasztrófa miatt - akarata ellenére - digitalizálják az egyik szereplőt, ld. Szófia "epigonrészecskesítése")

 Az Isten gépei már-már súrolja nálam a hard SF kategorizálást. Talán emiatt is, az az érzésem, a világot felforgató Manipulátor-terv hangsúlyosabb a regényben, mint a szereplők jelleme, motivációja. Amikor világok sorsa dől el, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az SF-ben nem ez a legfontosabb, hanem az emberek reakciójának megmutatása.

Szófia egy hisztérika, Scott egy kiégett bunkó. A megfigyelő Kerti Szófia nem elég karakteres.

Mindezek ellenére igen jól sikerült regénynek tartom. Magasan kiemelkedik az átlag itthoni SF-ek közül, a Zsoldos-díj méltó várományosa regény kategóriában (tényleg, ugyan melyik más mű érdemelné meg?)

Értékelés:

(négy)

 Ez az a regény, amit - a különleges Fényhez hasonlóan - vagy szeret, vagy utál az ember.

Miről is szól?

Be kell vallanom: vaskos előítéletekkel kezdtem el olvasni Jean-Claude Dunyach regényét. A két legvaskosabb ezek közül: az angolszász science fiction a nagyobb verseny miatt jobb művekkel jelentkezik, mint az európai. A másik előítéletem pedig annak szólt, hogy például a filmgyártásban a franciák semmiben sincsenek lemaradva az amiktól, sőt, egyik-másik mozi (például a zseniális Ötödik elem) még túl is szárnyalja tengerentúli mesterét. Ezt vártam a Halott csillagoktól is.

Nos, felemás érzésekkel viaskodom most, túl a regény utolsó oldalán.

Ugyanis fogalmam sincs, mit olvastam. Nem tudom szavakba önteni a Halott csillagok tartalmát (a borítón szereplő segít, de régen rossz, ha az a leghasználhatóbb szöveg egy könyvben). Vannak szereplők, helyszínek meg cselekmények, de nem áll össze. Igen, ez a jó kifejezés: a mondatok nem kerekednek ki egy hús-vér. lélegző, izgalmas SF-é.

 Miért?

Az okok egyszerűek. A Halott csillagok a maga szaggatott, lassú, vontatott módján nem segíti az olvasó dolgát. Hiába a néha találó, szellemes mondatok, ezek nem mentik az összképet. Pedig jó ötlet az élő város; mint hely és mint metafora is, de Dunyach nem ás elég mélyre, hogy ennek a szereplőkre, a társadalomra, a mindennapi életre gyakorolt hatásait bemutassa. A környezet nem eredeti, a szituációk sem. Főszereplői sablonosak, egyedül szerelmes civódásuk érdekes. Azt hiszem, a ritmust nem kapja el a szerző, és még nagyobb baj, hogy mi sem. Borzalom látni, hogy a fejezetek előtt szereplő kivonatok magukban hordozzák egy sikeres regény magvát…

A jó science fiction regényre nem létezik egyetemes recept. Mégis, a hihetően felépített, de érthetően előadott tudományos háttér, a sodró lendület, a fokozódó izgalom, a rejtély, a váratlan és meghökkentő fordulatok – nagyon hiányoznak a könyvből.

Ezért nálam a címből csak a Halott maradt.

(És ha már francia nyelvű SF: az újak közül inkább Maurice G. Dantec, a régiektől pedig a Sehollakók!)

 Értékelés:

(kettő)