Egy amerikai pályázaton a versenyzőknek max. 150 szóban kellett sci-fi történetet írniuk.

Itt a győztes:

 

Renewal By Greg McElhatton

 

 

 

The librarian looked at the card and frowned. "Ben Richards. You've already renewed three times," she flatly stated.

He shifted back and forth, uncomfortably. "I'm still not done. There's so much there... I want to make it all the way to the end."

She tapped her fingers on the counter for a moment, seemingly thinking, before shaking her head. "No," she finally said. "Other people have placed a reserve. If you don't make your return now, you'll be overdue."

He sighed. "I really liked being Ben Richards."

"So does everyone else, honey. But time's up." She leaned over, and the man offered up his arm. With two fingers reshaped like tweezers, she deftly plucked the chip out of the slot in his right wrist.

The figure, its features rapidly fading to an androgynous blank slate, nodded dumbly and shuffled off as the librarian stored the chip in its envelope.

"Next!"

 

 Harry Harrison regényében, a Helyet! Helyet! -ben pontosan ennyien laknak New Yorkban.

A tegnap holnapja

 A regény 1999-ben játszódik. Andy Rausch-t, a rendőrnyomozót különleges feladattal bíznak meg: egy gazdag alvilági figura halálának kell utánajárnia. A tettes egy fiatal tajvani emigránscsemete, Billy Chung. Rausch közben összeakad az áldozat szeretőjével is, akivel összeköltözik, miközben megpróbálja elkapni Chungot. A regény keserű lezárása 1999 szilvesztere.

Bolondok hajója

Harry Harrison, más, magyarul jól ismert és kedvelt regények szerzője 1966-ban írta ezt a művét. Maga a regény olyan, mint a viharos tengeren hánykolódó hajó, melyen a szereplők kétségbeesve próbálnak talpon maradni, nehogy a vízbe zuhanjanak.

A jövőbeli világ a túlnépesedéssel küzd. Harrison ezt nagyon ügyesen, hatásos, de nem olcsó írói eszközökkel mutatja be. Figurái élnek, de a legerősebb mégis Sol alakja, Rausch szobatársáé, aki egyedi és sokoldalú. Egy kicsit Földünket szimbolizálja: elmondja vádbeszédét az emberiség ellen, és meghal.

A regény tökéletességéből egy tényező von le sokat: hajója nem megy sehova. Vagyis a szereplők sorsa mögött nem találni a regényben egy folyamatosan jelenlévő, nagy rejtélyt, nincsenek meglepő fordulatok, és már az elejétől tudjuk, hogy szegény Billy kölyök a tettes. A szereplők csak túlélni akarnak. A regény lapjai épp ezért nem rejtenek reményt, nincs optimista végkicsengése, gondolata, ami önmagában nem is baj.

De az az izgalom, abból kellett volna még.

Értékelés:

(négy)

 A hír: 

Most a magyar irodalom három klasszikusát meséli újra az egyik kiadó abban a reményben, hogy az eredetitől a terjedelme miatt visszariadók is kedvet kapnak az olvasáshoz.

Szeretnék elébe menni a várható igényeknek, így elkészítettem néhány klasszikus science fiction regény hiperrövid változatát. Időkímélő jelleggel következzenek a kész művek:

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Néhány ember a Marsra utazik, de ott se jobb.

Isaac Asimov: A halhatatlanság halála

Az emberiség sokáig akar élni, azután úgy dönt, inkább utazna.

 Zsoldos Péter: A feladat

Űrhajósok túl akarják élni a katasztrófát, de minek.

Lehetne folytatni... de minek?

 A Hipergalaktika 02-ben megjelent sok tekintetben is különleges novellám.

Tartalom

Valahol a jövőben leendő matematikusokat képeznek egy űrállomásokon. Az erre kitalált "eszköz" egy Toposz-nak nevezett virtuális valóság, amely felerősíti és vizualizálja a matematikai gondolkodást. De nem minden tökéletes: úgy tűnik, hogy a Toposzban létezik egy titokzatos hely, a Mélység, ahol különös dolgok történnek...

Nem bölcsésznek való vidék

A novella különlegességét három tény jelenti. Az első, hogy extra rövid idő, gyakorlatilag két és fél hét alatt kellett megírnom. A második nehezítő gyakorlatnak a témaválasztás bizonyult.

A Galaktika szerkesztője ugyanis kijelölt nekem egy pályát, és ez az oktatás jövője volt. Egy kósza ötletből indultam ki. Történt ugyanis, hogy egy SF-regény angol nyelvű ismertetőjében az állt, hogy egy szereplő egy "binary system"-be utazott. Ezt félreértelmeztem, és az eredeti, csillagászati jelentés helyett a számokra gondoltam. Amikor észrevettem a tévedésem, akkor gondolkodtam csak el azon, hogy milyen lenne, ha tényleg számrendszerekbe lehetne utazni?

Innen indult az egész, hogy végül ebbe a novellába torkolljon, amelyet - a Dr. Jake, Mr. Hyde-hoz hasonlóan - ismét E/3-ban írtam meg.

A novella egy alműfaj az SF-en belül, bölcsészként kihívást jelentett ilyet írni, remélem, kevés hibával abszolváltam a feladatot. Ez a harmadik különlegesség.

A matematikai jellegű scifik további példái itt.

(És megintcsak elképesztő, hogy milyen társaságba keveredtem: elég megnézni a borító alját! :-))

Elment az a bestseller-író, aki science fictiont is nagy kedvvel művelt.

 Michael Crichton 66 éves volt. Az átlagember - talán - a Vészhelyzet alkotójaként ismerhette, de a Jurassic Park-kal (a regény megjelenése: 1990.) megkedveltette a dinoszauruszokat a nagyközönséggel, magyarán ő is felelős (Spielberg mellett) a dínómánia elterjedésében. A dinoszauruszok azóta rengeteg scifiben kaptak szerepet, néhány példa:

•  Greg Bear: Dinosaur Summer
•  Robert J. Sawyer: Quintaglio-sorozat; End of An Era
•  Michael Swanwick: Bones Of the Earth, Scherzo with Tyrannosaur, Riding the Gigantosaur (ez utóbbiak novellák, elsőrangúak)
•  James Patrick Kelly: Dinoszaurusz-logika (Fényévek antológia)

De emlékezzünk meg többi SF-regényéről is, például az Androméda-ködről, az ifjúsági regényeket idéző Idővonalról, a technothriller Prédáról, és kedvencemről, a Gömbről, amely ragyogó példa a feszültség megfelelő adagolására, a figyelem fenntartására.

Crichton regényeinek megfilmesítése nem mindig sikerült, és akkor még finoman fogalmaztam: a Gömb a könyvhöz képest csapnivaló, az Idővonal B-movie, a 13. harcos pedig sokadosztályú fércmunka. Egyik leghatásosabb filmje a Zaklatás, ami ugyan nem SF, de némi virtuális valóság és technológia azért szorult a történetbe.

A most eltávozott író science fiction regényeiben mindig alapos kutatással ágyazott meg a cselekménynek, és tőle még azt is elfogadta közönsége, hogy előszóval vezesse be a sztorit, ami elég irodalmiatlan megoldás. Általában az elszabadult technológiára építette regényeit, ami régi SF-toposz.

Nevét a sok regényborítón kívül egy dinoszauruszfaj, a Crichtonsaurus bohlini viszi tovább.

 A 2008. novemberi számban 2 novella és egy interjú volt számomra a legérdekesebb.

 1. Az egyik kedvenc Stephen Baxter Az utolsó kapcsolatfelvétel című története. Ez a novella 2008-ban döntős volt a Hugo Awards-on. A hard science fiction szerzőnek elkönyvelt angol ezúttal sem tagadta meg magát, hiszen a kozmológiai világvégét választotta kiindulópontnak. Erre fűzte fel azután a két főszereplő - anya és lánya -  történetét, dialógusát. A kétféle mentalitás jól példázza az ún. hétköznapi ember és a tudós alapállását: míg az előbbi az elkerülhetetlen vég idején is kertjével bíbelődik, utóbbit még a végzet előszobájában is áthatja a tudásvágy, a kiváncsiság. A párbeszédekkel hasonló hatást ér el Baxter, mint Tarantino a Ponyvaregényben: a beszéd témája és a helyzet ordító ellentmondása gyönyörű mélabús mesévé avatja ezt a novellát, amely elkerüli a happy end csapdáját is.

2. Theodore Sturgeon kiváló regényéről már megemlékeztem. A mostani Galaktikában az Egy csepp különös című novellája megint mély emberismeretről és jól eltalált metaforakezelésről tanúskodik. A scifinek talán nem is nevezhető történet (hiszen a sellőkre nincs racionális magyarázat a történetben) a férfi-nő viszonyával foglalkozik. Évődő, jó ütemű, fordulatos párbeszédekben bomlik ki a két főszereplő megismerkedésének története.

3. Az Elisabetta Vernier-rel készült villáminterjú egy szimpatikus hölgyet mutatott be. Vele ellentétben viszont a kiberpunk létjogosultságában - mint önálló műfajban - nem hiszek. A Neurománc, a Schizmatrix megtette hatását, nehéz újat mondani úgy, hogy csak a kliséket használjuk. (Habár a Rainbows End azért ütős darab). A kiberpunk (cyberpunk?)  akkor számított újdonságnak, amikor a számítógép helyett is komputert írtunk és mondtunk; viszont mint science fiction elem egyre inkább továbbfejlődik és más tematikai elemekkel (például kozmológiával, mint Greg Egan Karantén-jában) társulva bukkan fel.

Jó, hogy az olasz hölgy figyelemmel kiséri műve magyar fogadtatását, kívánom neki, hogy ne keseregjen ezen túl sokat...

Azt hiszem, elolvasom a ClipArt-ot.

Az Intergalaktikán olvasható egy írásom.

Elöljáróban annyit, hogy régen olvastam ennyire jó scifit, mint a Fény. 

Értékelés:

(négy és fél)

 Boncasztalon Robert A. Heinlein regénye, az 1993-ban kiadott Matuzsálem gyermekei.

Öregek

 A Cédrus Kiadó sorozata nagy szolgálatot tett a kilencvenes években, és érthető is, hogy a science fiction egyik nagy alakjának korai regényével indítottak. A történet szerint a rendkívül hosszú életű családokat irigység és a mássággal szembeni előítéletek veszélyeztetik, a regény saját mentőakciójuk története egy Lazarus Long nevű tagjuk vezetésével.

Öreges

A regény 1941-ben született, és sajnos ez meg is látszik rajta. Olyan érzetet kelt, mint egy képek nélküli képregény. Az egészt belengi a nívótlan harsányság, az akcióközpontú gondolkodás. Hiába a beszélő név, sem ez, sem a leírások nem emelik a regény irodalmi színvonalát. Ez elment a negyvenes években, Hugo Gernsback idejében, de mai szemmel olvasva (ugyan hogyan másként?) már avíttas olvasmány. Sok a kaland, de közhelyes. Sok a párbeszéd, de nem élő. A témaválasztás elméletileg jó lehetőséget teremthet gyönyörű metaforák kibontására (magány vs. társadalom, rasszizmus, öröklét stb.) de Heinlein nem él velük, vagy nem jól él velük. Pedig ez az SF egyik nagy lehetősége. Kár, hogy a Matuzsálem esetében ez nem így történt.

Értékelés:

(három)

Vajon melyik regény hatására lett közgazdász az idei Nobel-díjas, Paul Krugman?

A megfejtéshez itt a cikk, és alant a sci-fi írójának fotója.

 Szerény véleményem szerint bővíteni kellene a Zsoldos-díjat néhány új kategóriával.

Ezt a science fiction tematikájú könyvek és periodikák megszaporodása is indokolja.

Javaslataim:

• Legjobb SF-illusztráció (könyvben, újságban stb.)
• Posztumusz (értelemszerűen abból az időszakból, amikor még nem volt a díj, talán a Retro Hugo mintájára)
• Közönségdíj (fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt korrekten megvalósítani)
• Nem fiction írásokért (tanulmányok, könyvismertetések stb.)
• Legjobb SF tematikájú blog
• Az év legjobb idegen nyelvből fordított könyve

A fenti kérdésre ad(hat) választ az Analog és az Asimov's gárdája által fémjelzett esszégyűjtemény.

Aki író akar lenni...

Jó, és legfőképpen szükséges kézikönyv ez mindenkinek, aki ebben a műfajban akar alkotni. Nekünk, magyaroknak különösen fontos: nálunk nincs az SF-nek akkora hagyománya, hogy műhelyek, íróiskolák működjenek, hiányoznak a legendás, nagy alakok (a keveset és egyenetlen minőségűt alkotó Zsoldos sem az), a modern, up-to-date SF-regények is mostanában kezdenek megszületni.

Úgyhogy, lehet tanulni a kintiektől: mi is tulajdonképpen a science fiction, narrációban mit jelent, a karakterépítés mi fán terem, és aki be akar törni az amcsi piacra, az is talál itt okosságot.

 ...tudnia kell, mi a sci-fi

 A kötet számomra legfontosabb része nem Asimov vagy más írók tanácsaihoz, hanem a legendás szerkesztők, Gardner Dozois és Stanley Schmidt nevéhez fűződik. Ők együtt és külön-külön is annyi kéziratot elolvastak már, mint senki más a bolygón (Schmidt: átlagos héten 100 érkezik az Analog-hoz). Oda kell figyelni, mit írnak.

Az első, a Living the Future: You Are What You Eat arról szól, hogy ha a jövőről írunk, figyelembe kell venni, hogy megváltoznak a szokások, és a mindennapi élet nem olyan, mint ma. Ír az 1950-szindrómáról, vagyis a változatlan jövőbeli életről, amit csak egy-két kütyü tesz mássá a megszokottól. Megemlíti a Star Trek Szindrómát is, melyre az a jellemző, hogy a Római Birodalom vagy a náci Németország köszön vissza, csillogóbb köntösben. A jó science fiction lényege, írja, a VÁLTOZÁS. Minden változik, egy-egy találmány vagy életkörülmény változása mindenre hatással van: biológiára, kultúrára, történelemre, technológiára stb. Dozois megemlíti az SF-szerzők egyik legnagyobb problémáját is, az információ-adagolást is. A science fiction komplex realitást teremt, állítja.

 Stanley Schmidt írása, a Good Writing Is Not Enough önmagáért beszél. Ez a másik fontos része a könyvnek. Röviden, a science fiction művelésénél két dolgot kell jól művelnünk: az írást, és ami talán még fontosabb, az ötletek kitalálását. Ez utóbbin olyan ötleteket ért, amelyek tudományos alapokon nyugszanak - ezért az SF-et íróknak szükséges kutatniuk, ha kell, akár számításokat is végezniük írásukkal kapcsolatban. (Vicces, de ír arról, miért tudományos képtelenség hatalmas, emberevő pókokról írni, de ugyanúgy tudományosan nem indokolható egy csupa erdőből álló bolygó léte sem.) Akár extrapolál, akár innovációt mutat be az író, ismernie kel a részleteket, mégha nem is ír le mindent belőlük.

Egy másik Schmidt-esszé, a The Ideas that Wouldn't Die a legviccesebb és egyben a legkomolyabb. Ebben a szerkesztő felsorolja, melyek azok a régi, sokszor elővett ötletek és fogások, melyekkel az írók minduntalan előállnak, pedig rossz, elcsépelt gondolatokról van szó. Összesen 26-ot sorol fel, néhányat idemásolok:

•  A végén kiderül, hogy az egész csak álom volt.
• "És az ő neve Ádám a társáé Éva lett."
• A nukleáris háborúban elpusztul a civilizáció.
• Mélyhűtött hős felébred egy különös, új világban.
• UFO, Bermuda-háromszög, vámpíros történet.
• Értelmetlen erőszak vagy szex.
• Kétértelmű befejezés, ahol a szerző nem tudta/merte eldönteni, mi legyen a vége. (Ez utóbbi nem azonos pl. a Dick-féle módszerrel!)

 A Writing Science Fiction and Fantasy erősen ajánlott olvasmány az írójelölteknek.

Értékelés:

(négy és fél)

 A Maecenas Kiadó új sorozatának első kötete a legendás, de itthon kevéssé ismert Theodore Sturgeon regénye, a Több mint emberi.

Gyerekek

Szinte hihetetlen, hogy - amennyire kortárs, angol nyelvű olvasmányélményeim mondatják velem - ilyen történet manapság ritkán születik. A sztori középpontjában egy mongol idióta csecsemő, egy fekete ikerpár és egy kislány áll, de az első főszereplő Egyed, ez a különös féleszű. Az ő sorsuk forr össze, hogy a homo spaienst meghaladva egy új fajt, a homo gestaltot testesítsenek meg - de nem külön-külön, hanem együtt alkotva az új faj első példányát, miközben mellesleg az antigravitációs szerkezet feltalálása körülötti bonyodalmakba is belekóstolunk.

Felnőtt

A regény sodra, elbeszéléstechnikája gazdag és árnyalt ábrázolást tesz lehetővé. Egyed hihetetlenül jól megformált szereplő, de a mellékszereplők is jól eltaláltak. A regény különleges annyiban is, hogy nem cselekmény-, inkább gondolatorientált. Filozofikus beszélgetések, fejtegetések váltják egymást, szervesen beépülve a történésekbe. A regény első része rendkívül hideg, borongós, és ez nem véletlen: a Több mint emberi egy pontos mese a kiszolgáltatottságról, az árvaságról és a kivetettségről. A science fiction eszközeivel mutatja be, milyen a társadalom peremén és afölött élni, milyen sors vár arra, aki függetleníteni szeretné magát a fennálló status quo-tól. 

A regény különlegessége az az irodalmi szempontból gazdag és árnyalt nyelv, amelyen Sturgeon írt. Magamat kell ismételnem: szinte hihetetlen, hogy science fiction ilyen szép irodalom lehet. Jó lubickolni a mondatokban, csak vigyázni kell, nehogy elnyeljen az az általános pesszimizmus, amely a regény lapjairól árad.

Egy megjegyzés: a regény borítója nagyon randa, példa egy ötletesebb megközelítésre itt.

Értékelés:

 (négy és fél)

 Beindul a blog retró szekciója is, először egy Wolfgang Jeschke-regényről írok.

 Eredeti?

 A történet vezérmotívuma a "Terülj-terülj, asztalkám!" mese, ez többször is visszaköszön. Egyébként asztronauta főszereplőink sorsát kísérhetjük figyelemmel, amint elhunyt, majd feltámadt emberek után nyomoznak, néha egészen egzotikus tájon. Na, tényleg nincs túl sok csavar a történetben.

Másolat

Ez itten kérem, egy klónozásos SF. Nálunk 1994-ben jelent meg, akkor talán frisebb portéka volt. Mai szemmel a téma csak akkor új, ha újszerűen nyúlnak hozzá, mint ahogy azt például Brin tette.

A regény irodalmisága az, ami szomorú. Szomorú, mert végtére is a német SF egyik legnagyobb, élő klasszikusáról beszélünk, aki rengeteg ottani díjat zsebelt be eddigi munkáiért. A Midas mégis több sebből vérzik: a jellemek papírkönnyűek, mint thriller vagy kalandregény sem képes úgy adagolni a feszültségkeltő elemeket, ahogy azt mondjuk Crichton teszi például a Gömb esetében. A felszínes párbeszédek fecsegők, didaktikusak, sokszor érezni, hogy a szerző a fülünkbe kívánja rágni a tanulságot - hé, nem hagyná meg a dekódolás örömét nekünk? A tájleírások hosszúak, bedekkerszerűek, a fehér ember rácsodálkozik Ázsiára típusból. Több rejtély, több feszültség, több science, és több fiction kellene.

Azt csak remélni lehet, hogy a most megjelent regénye ennél azért jobb. Én megelőlegezem neki a bizalmat, de egyelőre csak a reputációja, és A Teremtés utolsó napja miatt vagyok ennyire optimista. 

 A Kossuth Kiadó nemrég tette közzé sci-fi tematikájú pályázatának végeredményét. Blogom első interjúját az első helyezettel, Székelyhidi Zsolttal készítettem.

Mi a kapcsolatod az írással, ezen belül az SF-fel? 

Eddig két verseskötetem jelent meg, a második Zajtalanítás címen 2004-ben. A Spanyolnátha művészeti folyóirat egyik szerkesztője vagyok. Sokat foglalkozom zenével, írok is róla, például a Spanyolnáthában Zajzószer néven a modern elektronikus zenéről vezetek rovatot. Az írás, azt hiszem, a hobbim, mert este írok, sokat zenélek, a scifi pedig javarészt a hobbik utáni hobbim, mert scifit éjjel írok… Talán mégsem hobbi, inkább második műszak, a munka utáni…

Az SF-fel 2004-ig az olvasás és a rajongás kötött össze. Zöllner Marcell barátommal akkortájt beszéltünk először Jega Jade-ről. Az ő fejéből bukkant elô, azt mondta, csináljunk egy képregény-sorozatot, ő rajzolja, én pedig teleírom a bubborékokat - felvázolta az alapötletet, napokig, mit napokig, hetekig beszélgettünk, s annyira belelkesedtünk mindketten, hogy aztán neki is ültünk, ő rajzolni, én meg írni kezdtem. 

Miről szól a regényed? 

Ide másolnám, ha nem haragszol, a szinopszist:

 Amikor az ismert világ ellen folytatott addigi legnagyobb hódító háborúban, a GurhOngban, az emberi faj csaknem elpusztult, az életben hagyottaknak - tízezren alig - menniük kellett. A Föld és a Mars lángolt, akár a vöröslő esti Nap, s a perzsenyelvek halottá sütötték, amihez hozzáértek.

 

 A megmaradtak Olmár vezettével túljutottak a Tejúton s tovább, a csillagfényű ismeretlen felé. Bolyongás bolygók és napok között, hónapok és évek, éjek és nappalok nélkül. A Megmaradtak Népe ment előre, menetelt, s észrevétlenül, lassan a továbbjutásnál a letelepedés, az életben maradásnál az újjászületés lett a fontosabb.

 

 Olmár segítséget kért és kapott Kaiiból, a világ tudásának hatalmas könyvtárából, s ezzel a tudással kolonizáló hajókat épített, melyek azóta járják a hossztalan és széltelen űregyetemet, hogy újjáteremtsék az embereket. 

 

 Írisz űrhajója, az Asszolaán bukkant először lakható földre s az első kolónia keltetőtojásait oda, az An Illió nevű holdra telepítették át s magukra hagyták, hogy a kikelni készülő gyermekeket, az emberek új nemzedékének fejlődését egyáltalán ne befolyásolják a régiek.

 

Csakhogy a tojások egy kivételével mind elpusztulnak a háborúban, melyet a hold őslakói, a két uralkodóházra szakadt vountok vívnak emlékezetelőttől kezdve. Íriszék tudatlanul távolodnak, a feldúlt-égetett Alaptábor közelében ez alatt lélegzethez jut az egyetlen, akit a sors életre szánt: Jega Jade, akiről ez a történet valóban szól. 

Honnan jött az ötlet, és mennyi idő alatt írtad meg a regényt? 

Az eredeti képregény-sorozat 12 részre tagolódott, Jega Jade születését és felcseperedését meséli el a Háborúban született című első rész, amelyben persze megismerjük a háttértörténetet és képet kaphatunk a világról, ahol a regény játszódik. A 12 rész (ha valaha elkészül), Jega Jade életének 12 legizgalmasabb periódusát meséli majd el, aminek a végén az emberek, a Megmaradtak Népének élére áll s hihetetlen harcban szembeszáll a sorsunkat irányító isteni fajjal is…

Majdnem 2 és fél évig tartott megírni a Háborúban születettet. Az egészet úgy képzeld el, hogy munka mellett heti egyszer-kétszer összeültünk Marcinál, én a számítógéphez ültem, ő a rajzasztalhoz, szólt a metál vagy épp a hip hop, és összeesésig dolgoztunk, persze másnap megintcsak munka. Amellett, hogy a regény mondatról mondatra állt össze a fejemben, sok idő kellett ahhoz is, hogy a történet önálló nyelvet kapjon (mármint eddig rövid verseket, szövegeket írtam, ez volt az első nagyobb próbálkozásom regényírással), s megtalálja a maga formáját. Egy idő után - persze ezt sokan mondják, ezért közhelyesnek tűnhet - önállóan íródott, felpörgött és fejezetről fejezetre haladt a végkifejletig. Ha kész volt 10-12 oldal, Marcival megbeszéltük, a felbukkanó új karakterek módosították rajzgondolatait, vagy fordítva, egy új rajzötlet alapján nyert formát valamelyik figura. 

Mi az előképe, szerinted melyik már létező, ismertebb regényre hasonlíthat? 

Jó kérdés… Ösztönösen visszafelé kutakodtam például a nyelvezet kialakításában, ami inkább mesélő, leíró, néhol akár klasszicizáló. A gyermekfőszereplő - mint a regény kulcsfontosságú eleme - szintén nem egyedi, de nem is a scifikre jellemző ötlet. De, ha már… az animék, a mangák előszeretettel szerepeltetnek gyermekeket, Spielberg David-je az AI-ban (igaz, android), Az idő urai Pielje… 

Említetted, hogy te is, mint jómagam, reklámügynökségnél dolgozol. Mikor van időd írni, és mi a munkatempód? 

DTP operátor vagyok napi 9 órában egy kisebb reklámcégnél, de tulajdonképp 12 éve a reklámszakmában dolgozom. Ahogy írtam is, második műszakban írok, este, éjjel. Általában otthon írok vacsora után, igaz, viszonylag keveset, mert ebben a „második műszakban” kell időt szakítanom a Spanyolnátha szerkesztési feladataira, a zenére, egyéb munkáimra… A regénykészítéshez ugyanakkor egyfajta rituálé kapcsolódik. Marcinál ülünk össze munka után s egyszerre haladunk, míg én egy éjjel alatt 5-12 oldalt tudok megírni, attól függően, épp hogy tudom felvenni a fonalat, addig ő a soron következő képet rajzolja s színezi. A Háborúban született készítésének két és fél éve alatt majdnem minden héten egyszer átéjszakáztunk egy napot. 

Írói-irodalmi példaképek, kedvenc regények, esetleg kedvenc scifik? 

A scifiben, fantasyban Lovecraft, Bierce, Frederic Pohl, Robert Sheckley, Dick, Frederic Brown, Bixby… sokan novelláik miatt. 

Milyen szerinted a jó scifi?

Átérezhető, átélhető belülről, hideg és kiszámíthatatlan kívülről. Az érzelmek teszik olvashatóvá a scifit, a történet, a környezet adják meg az ízét-zamatát. Na és persze az idegenség-összetevő, mint fűszer. Vannak nagyon jó scifik néhány emberrel egy szobában, egy jó sztorival, de csak idegenekről szóló regényrôl alig tudunk (vagy nem tudunk?). Minden más harmadlagos vagy többedleges… 

Következő mű?

 Jega Jade - A gyűjtő

Kösz az interjút!

 Anno a Galaktikában még olvashattunk verseket. (Persze itthon is akad, aki ír ilyeket.) Érdekes, hogy az USA-ban egyre népszerűbb ez a műfaj az SF-en belül. Online és offline magazinok oldalain olvashatjuk a költeményeket.

Nemrég ért véget a Science Fiction Poetry Association nemzetközi (!) pályázata, idemásolom a győztes művet:

 She Seemed So Quiet

by Marion E. Boyer
Mattawan, MI

Before last week no one guessed that deep below
the surface a third of the living stuff
on the planet seethes in the dark. On the sea floor

microbes pile up black knobby spires.
Chimneys rise soft and fleshy, towering
in effervescent mist. It is cold. No fish

live at that depth. Banked in secret niches
methane forms and traps in ice-like cages.
Most of the methane never escapes,

though sailors have seen flashes ignite waters
of the Black Sea. There've been landslides,
tsunamis, oxygen losses, mass extinctions.

The sky whispers blue, blue. Distant sails tilt and glide.
A gull shrieks. Which wave tips the tide?
What strain before a small fault gives way?

Gas blistered up from the bottom once. It set the world on fire. 

Ez a vers az első helyezettnek 100 dollárt hozott a konyhára.

 Greg Bear, aki eddigi 40 könyvével főleg a technikai, hard SF mezsgyéin járt, egy rendhagyó regénnyel jelentkezett idén augusztusban.

 Rend

 A történet érdekes felütéssel kezdődik: egy furcsa városban járunk, ahol már-már istenszerű lények beszélgetésébe hallgatunk bele. Ezután a mai Seattle-be ugrunk, hogy három főszereplő sorsát kövessük figyelemmel. Ők nemcsak abban hasonlítanak, hogy egy különleges városról álmodnak - innen is a könyv címe - hanem abban is, hogy birtokukban van egy-egy titokzatos kő. Ketten közülük a távoli jövőben élő két harcos testébe is képesek beköltözni.

Ez a távoli jövő nagyon különös. A haldokló univerzumot a Káosz fenyegeti, a Nagy Halál, ami elől az emberek Kalpa városába húzódtak vissza és valósággenerátorokkal védik határaikat. Így néz ki mindez:

De ez nem elég, hogy kivédjék az emberiséget fenyegető végső veszélyt: harcosokat készítenek fel, akik elindulnak a Káosz felé. 

Káosz

Bear nagyon elrugaszkodott az eddigi munkásságától. A regény megoldása nem tiszta science fiction: inkább mitológia van itt egybegyúrva kozmológiával. A könyv egyes részei erősen emlékeztettek Borges híres novellájára, a Bábeli könyvtárra.

Az izgalmas felütés után megtörik a regény, és csak a második felében pörög fel újra, amikor a biztonságos várost elhagyják a harcosok. Ez pedig fantasy-s toposzt használ, a vándorlást és az új táj felfedezését. Hibának érzem, hogy a főgonosz, Typhon motivációit és eredetét Bear a regény utolsó oldalain veti elénk, sima összefoglalásban, és így nem a főszereplők interakcióiból ismerjük meg a rejtély feloldását.

Hiába a promóciós oldal, ez sem menti.

Buddhizmus, fantasy, számítógépes kalandjátékokra emlékeztető cselekményszál és az Univerzum halála - különös egyveleg, és érzésem szerint a City... inkább a nagy tehetségként induló, de végül elbukó science fiction regények hosszú sorába illeszkedik.

Az Eon sokkal, de sokkal jobb ennél.

(A City at the End of Time részletesebb elemzése angolul itt olvasható.)

Értékelés:

(három)

 Hosszúra nyújtott történet, folyt. köv. felirattal a végén.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy Ken MacLeod, ez a hegylakós nevű skót író jól ír. Leírásai, képei elevenek, a regény él, lélegzik.

De.

Izgalmat, de azonnal!

A regény olvasásakor a 128. oldal volt az első, amelynek megnéztem a számozását. Ez nagyon, nagyon rossz szimptóma. Arra voltam ott kiváncsi, hogy vajon mikor kezd összeérni a két szál, amelyen a szerző a cselekményt futtatja. Másrészt a feszültség, a tét, ami behúz a regény világába, csaknem akart felbukkanni.

Ez a science fictionnél megbocsáthatatlan bűn. A regény első oldalain szerződést kötünk: te, az író felvillantod, hogy a portéka körülbelül mit tud, majd beljebb csalsz a boltodba, én meg engedelmesen követlek. Ez a türelem mindaddig kitart, ameddig az izgalom megvan. A Kozmonauták vára annyiban csalódás, hogy túl sok benne a környezet bemutatása, a csupán hangulatfestő részek nagyon rátelepszenek a regényre.

Többet várunk tőled!

Pedig az unalmas szövegtömbök alól néha kikandikál a nagybetűs Lehetőség: ebben a könyvben bizony több van. Pozitív az uniós tematika, jópofa a kommunista, a szovjetek által vezetett EU gondolata. Érdekes a szauruszvilág. A könyv utolsó fejezeteiben azután megjelenik az adrenalinpörgető elem, az űrállomás élete is visz némi izgalmat a regénybe. De ez már csak olyan, mint amikor a rossz tanuló egy-két dologra azért még emlékszik a leckéből, de ez a feleletén már nem segít. Ráadásul, arculcsapásként érhet minket a vég: amikor kiderül, hogy messze nincs befejezve a történet (mondjuk ez nem is volt titok), de nehéz így lezárt, kerek egészként minősíteni, és az értékelésén is sokat ront ez.

Jó regény lenne ez a Kozmonauták vára.

Csak az a sok-sok felesleges szöveg: csak azt tudnám feledni.

Úgyhogy várom a következő, egykötetes MacLeod-regényt, például ezt.

Értékelés:

(három és fél)

 Kellenek. Néhány regény, amelyet nem szabad kihagyni. Szubjektív beharangozó portréképekkel súlyosbítva.

     

 Nagy kópé az öreg. A technicolor időgép egy időtlen klasszikus, és ami Harrison sajátja: van humora. Ennek fényében különösen izgalmasnak ígérkezik ez a minden bizonnyal komorabb hangvételű regénye.

China Miéville a fiatal SF-nemzedék (1972-es születésű) egyik legfontosabb személye. Igaz, hogy jobbára fantasyt alkot, de oda kell rá figyelni. Most az Armada jön tőle magyarul.

A kritikák alapján kevésbé sikerültebbnek minősíthető ClipArt után egy újabb európai SF-regény jelenik meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Ha ugyanazt a színvonalat hozza, mint a jobb francia filmek, nyert ügye lesz.

 A német SF nagy örege nem hagy cserben, érzem. A teremtés utolsó napja a mai napig élvezhető, sőt, egyre aktuálisabb.

Robert Charles Wilsontól eddig ezeket olvastam: Pörgés, The Chronolits, Darwinia, Blind Lake. Tudomány, emberi sorsok, fordulatos történetek a csavaros eszű kanadaitól. Remélem, folytatást is tud írni, a Tengely ugyanis az első ilyen műve.

William Gibson - benne az a szép, hogy miután lerakta egy új műfaj alapjait a science fiction-ön belül (és egyre gyengébb regényeket termelt ezügyben), átváltott. Hogy amit ír, az vajon tiszta SF-e, mindenki maga döntse el. Hamarosan Árnyvilág címen olvasható új könyve.

Még mindig úgy érzem, hogy a Valós halál túlértékelt könyv, de Morgan is fiatal és sikert sikerre halmoz.

Stephanie Meyer regénye az Agave Könyveknél jelenik majd meg. The Host - magyar címe még nincs, de már lehet pályázni rá. "Science fiction azoknak, akik nem szeretik a science fictiont" - ez a regényhez kapcsolt szlogen. Reméljük, a SF-t szeretők is kedvelni fogják.

A Delta Vision méltatlanul elhanyagolt sorozatában jelent meg ez a regény, és egy rakás díjra jelölték. Mivel mindig is szerettem az alternatív történelmi írásokat (magam is elkövettem egyet), ezért ez is kötelező olvasmány.

És végül, de abszolúte nem utolsósorban: a szerintem remek A poszthumán döntés után Markovics Botond (Brandon Hackett néven) új regénnyel jelentkezik. Az Isten gépei várható megjelenése október.

 Nos, igen. A külföldi pozitív fogadtatás (például itt) nem tévedett: ez tényleg az utóbbi idők egyik legegyénibb hangvételű animációs filmje.

Színtiszta science fiction

A WALL-E valóban meghálálja a bizalmat. A történet többszáz évvel a mi korunk után játszódik, amikor is a Föld csaknem belefullad a szemétbe. Az élhetetlenné vált bolygó lakói a Buy Large nevű konglomerátum jóvoltából luxus-űrhajókra pattannak, és ott élik wellness-életüket, ahol legfontosabb tennivalójuk: a semmittevés. Eközben főhősünk, a címszereplő az egykori kék bolygót próbálja megtisztítani a szeméthegyektől - igaz, úgy, hogy eközben újakat hoz létre.

A film első felét a kis robot téblábolásai teszik ki, míg egy nap megérkezik az ő Évája (Eve), aki gyökeresen megváltoztatja nemcsak WALL-E, hanem végeredményben az emberiség életét is.

Rég lehetett ezen a műfajon belül ennyire igazi SF-t látni, ahol a spekuláció és a forma is a legmagasabb szinten áll.

Utópiából utópia

WALL-E, a robot különös anyagból van összegyúrva: egy kicsit E. T., egy kicsit R2D2, de mindenképpen a "nagy szíve van" tábort gyarapítja. A film első felében az alkotók a börleszk és a némafilmek világát idézik meg, itt nem kellett a magyar szöveg szerzőjének összetörnie magát. Az űrhajón játszódó rész viszont - szó szerint - fantasztikus utazás, és nemcsak a SF szerelmeseinek. A tökéletesen automatizált, elkényelmesedett emberiség bemutatása jól adagolt vizuális gegekből épült fel. A Pixar 3D-s bajnokai szinte minden egyes robotnak külön személyiséget alkottak (még a napernyőrobotnak is). WALL-E és Eve gesztusai szavak nélkül is univerzálisak, jól érthetőek.

A filmben nincsenek cuki állatok, hacsak főhősünk házi csótányát nem számítjuk ide.

És ami a legszívmelengetőbb: a film üzenetét nem az a szörnyű szájbarágás közvetíti, mint például a Táncoló Talpak esetében. Egyszer sem hangzik el sem a környezetszennyezés, sem a fogyasztói társadalom válsága kifejezés.

A film végkicsengése optimista: hisz abban, hogy lehetséges az újrakezdés, csak két jópofa, dünnyögő robot kell hozzá, meg legalább egy ember, aki bár hájas, de azért fel tud lázadni a hamis utópia ellen.

(És még egy tanulság: igen, a csótányok mindent túlélnek.)

utóirat: Buy Large, avagy mégis mozog a Föld

A film üzenetével ellentétes ugyan, de a merchandising beindult: a gyártó oldalán elképesztő kütyüket vásárolhatunk!

Értékelés:

(négy és fél)

Ted Chiang első írásával (Tower of Babylon - magyarul a 143. Galaktikában jelent meg még az óidőkben, 1992-ben) rögtön leverte a polcról a Nebula-díjat. 

Hősünk 41 éves, nem egy mai csirke. A híres Clarion-t végezte el, de nem tudni, a tehetség eleve benne lappangott, vagy csak ott hozták felszínre.

Nem mondhatni el róla, hogy nemerei sebességgel ír: eddig mindössze 10 írása jelent meg, de ebből jópárat díjjal honoráltak. Így tettek a nemrég a Galaktikában megjelent A kereskedő és a bölcsek kapuja című kisregényével is, amely idén Nebulát hozott neki.

Most azonban első novelláskötetére hívnám fel az SF-t szeretők figyelmét.

A kötetben nem található új novella; hat, már addig megjelent írását rendezték egy könyvbe. Úgy röpködnek az ötletek nála, mint vadnyugati ivóban a székek. 

Tartalom

A hat közül is kiemelkedik három novella, amelyek jól példázzák Chiang sokoldalúságát.

A már említett Tower of Babylon egy science fiction típusú felfedezőtörténet. Középpontjában a híres torony megmászása szerepel. A főhős el akarja érni az eget, a csattanó ötletes és eredeti.

A Division by Zero egy matematikus SF (ez ritkaság a műfajban: Greg Egan Dark Integers című írása egy jól sikerült darab). A főszereplő nő nemcsak magánéletével küszködik, de egy olyan felfedezést is tesz, melynek fényében kidobhatjuk a matematikát.

Számomra a legérdekesebb a Hell is the Absence of God. Nem is tudom, fantasy ez vagy sci-fi? Ebben ugyanis egy olyan világot jelenít meg, ahol a zsidó-keresztény kultúrából ismert természetfölötti valóság nem hit vagy vallás kérdése: az angyalok jól láthatóan és rendszeresen látogatják a Földet, hol balesetet, hol azonnali gyógyulást okozva, az utca alatt pedig egyenesen a pokol húzódik, jól láthatóan. Isten azonban nem az személy, aki hűséges és jó - ahogy a Biblia lefesti - hanem messzi és szinte elérhetetlen. A Hell... világképe determinisztikus, komor, zord tónusú, így a történet is, amelyből azt nem tudhatjuk meg, milyen az igazi hit, csak azt, hogy mit jelent az Istentől való távolság, amelyet Chiang a pokollal azonosít. Rémisztő az utolsó jelenet, amikor az elkárhozott főhős megérzi ezt.

Forma

 Chiang tud írni. Nagyon. A régi Amfora-reklám szlogenjét követi: tartalomhoz a forma. Így például a Division... fejezetcímei számozásánál 1a, 1b stb. formátumot használ. Ennek a trükknek a novella végén van jelentősége. A főhősnő motivációi világosak, jól összekapcsolódik a személyes szféra és a tudományos áttörés.

A Tower... igazi kalandsztori, erős, egzotikus ízekkel, nevekkel. Olvasmányos, jó a ritmusa. A poén (nem lövöm le) kielégíti a felfokozott várakozást, ami tulajdonképpen a novella ígérete: "megmutatom, mi lakozik az ég tetején".

A Hell... egy párbeszédek nélküli novella. A szerző (és az olvasó) pozíciója így - az istenkeresés témájához kapcsolódóan - isteni rangba emelkedik: mindent tud a főhősről, motivációjáról, gondolatairól. Egy kicsit olyan ez, mint egy legenda - egy tanulságos történet, amit akár a Hell... groteszk világának csodát kereső szereplői is elolvashatnának.

Értékelés:

(négy és fél)

 Egyszer csak kell olyat írni, ami sokaknál kiveri a biztosítékot.

Az idei, augusztusi Galaktikában követtem el.

Az Imagine egy tipikus mi-lett-volna-ha történet: 1980-ban John Lennon feltámad, és ez a tény megváltoztatja a világot.

Na, ez a novella bizonyult darázsfészeknek.

Előtte

 Az alapötletet a Kennedy-merénylet adta, pontosabban az a kép, amelyen a lövés már eldördült, és a fiatal elnök a kocsira hajol. Olvastam, mekkora döbbenetet váltott ki a hír még az akkori Magyarországon is. Mi lett volna, ha feltámad? - gondoltam, de csakhamar Lennonra váltottam, mert az ő filozófiája, küldetéstudata jól dokumentált. Például az Imagine-ben. Ahogy ez összeállt, néhány nap alatt megírtam a sztorit. A novellát - éles ellentétben az előzővel - nem dagályosra, hanem szikárra szabtam, legalábbis ez volt a cél.

Az index.hu hatalmas szolgálatot tett, ugyanis címlapra tette a Galaktika-ajánlót, ráadásul szerény novellámra utaló címmel: Lennon harmadnap feltámadt. 

A Debrecen Online így harangozta be a novellámat:

 A hazai sci-fi szerzők ifjabb nemzedékéhez tartozó Kánai András novellája címét látva aligha van, akinek ne a hajdani Beatles-guru, az apostolok oszlása után is jelentős dalokat író, sokoldalú és zseniális John Lennon, valamint a felejthetetlen dal, az Imagine ugrana be. Nem véletlenül. Kánai újraírja, újraértelmezi azt, ami annak idején Mark Chapman és John Lennon között történt, a merényletet, a lövést, az okokat és az előzményeket, illetve a következményeket, egy furcsa világképet alkotva így. Ami meglehetősen nyomasztó.

Utána

 Először a solaria.hu állandó pontozóbírája írt a novelláról:

Kánai András: Imagine 

Pro: 
+ a történet több nézőpontból való megközelítése; 
+ a kapitalizmus vs szocializmus ideológiai harcának szembeállítása; 
+ a stílus; 

Kontra: 
- a Lennoni személyi kultusz világképe túlságosan abszurd nekem... 
- ... nem beszélve a merénylet valódi voltáról; 
- zavaros, azaz néha nem tudni, hogy ki beszél vagy cselekszik; 
- nem tudom h a végén direkt Nyugat-Berlint szándékozott írni a szerző, de az elején levő New Yorkkal kapcsolatban lehet h elírás (persze ezt nem tudhatom biztosan, csak megérzés); 
Értékelés: 4 pont

(Necroman_Mk2)

Hát, a novellát úgy leértékelte, mint TESCO a lejárt túró rudit. (És már itt is feltűnt, hogy vannak, akik Lennonról nem tudták elképzelni a történetben leírtakat.) Az már elgondolkodtatóbb, hogy szerinte zavaros. Nekem egyértelműnek tűnt, hogy az adott nézőpont éppen kihez tartozik, és előzetes kritikusaim sem (ezt) tették szóvá. Igazából az az érdekes, hogy egy közepes méretű novellában három szálon fut a sztori. Ezt persze azzal segítettem, hogy a három történetvonal nem párhuzamosan, hanem kronologikusan fut, leszámítva az első bekezdést.

Szóval, Lennon tabutéma bizonyos körökben. Ezt írta valaki az index.hu The Beatles topicjának egyik fórumozója:

Balga módon megvettem a Galaktika magazin legújabb számát Kánai András Imagine c. novellája miatt. Nos, nem jó. (Az újság sem, mert mi sem áll távolabb tőlem a sci-finél.) Lényegében arról szól, hogy Lennon harmadnapra feltámadt és szép lassan uralma alá hajtja a világot, megalakítva a Szovjetunió amerikanizált változatát Lennonium néven. Személyi kultusz ésatöbbi. (Amúgy szerintem mi sem állt volna távolabb tőle, mint az önfényezés, na mindegy.) Lényegében a novella az Imagine szövegéből asszociál mindenfélére "mi lett volna ha"-témakörben némi sci-fivel hintve persze. Aztán 2000-ben megint jön Chapman. Pff... Elég gyenge eresztés, én meg kidobtam érte 900-at.

Ajvé. Nem szereti a science fictiont. De szereti John Lennont. Nem sok esélyem volt a bizonyításra, azt hiszem.

 Amúgy Lennon biztos tiszta életű ember volt, csak néha előkerülnek ezt cáfoló tények, pl. ez itt.

 3 év telt el, mire újra lett időm SF-vizekre evezni. Írtam én közben, csak mást: reklámokat, újságcikkeket, kommunikációs stratégiákat, ilyesmiket.

És eljött az idei év májusa. És lőn.

A Dr. Jake, Mr. Hyde  az Impresszióról, és annak következményeiről szól. Az Index így ajánlotta:

Kánai András Dr. Jake és Mr. Hyde című novellája pedig bemutatja, mi történne az emberiséggel egy nagyon furcsa globális esemény után, nevezetesen vége szakad a népek egymás iránt tanúsított agresszív viselkedésének.

Előtte

A novella 2006 augusztusában, egy munkanap alatt íródott. Habár a munkát meg az írást szinte kényszeresen szétválasztom, akkor - a nyári holtidőben - nem sok tennivalóm akadt, úgyhogy egy nap alatt végeztem a novellával.

Gondoltam én, de tévedtem.

Elküldtem a Galaktikának, és az Attila vissza is hívott, és rámutatott néhány olyan pontra, ahol megbicsaklik a sztori. Egyszóval, logikai bug-ok fészkelték bele magukat a novella zsenge, lágy részeibe. Át kellett írnom. Viszont újra beindult a malom (az Attila pont rádióreklám felvétele közben keresett), és a project vakvágányra került. Tavaly decemberben azután, karácsony és szenteste között sínre tettem, kibővítettem, elvarrtam a kilógó szálakat.

Stílusában egy idősebb ember monológjaként írtam meg, ami megintcsak jó leckének bizonyult. 

Utána

Vélemények a solaria.hu fórumáról:

Pro: 
+ kellemes stílus; 
+ a visszaemlékező kerettörténet; 
+ jó felépítettség; 
+ a jellemek leírása, bemutatása; 
+ a fordulatos történet... 

Kontra: 
- ...ami a vége felé túlbonyolított a szerző; 
- emiatt a végét kicsit erőltetettnek éreztem; 

(Necroman_Mk2)

 

 A Dnyeprov- és a Kánai novellák tetszenek nekem is a legjobban. 

(adamek62)

 

A legtöbbet talán A dzsinn asszonyán filóztam, a legjobban megírtnak A hős, aki visszatért című írás tűnt, míg a legérdekesebb történet nekem Kánai András novellája, a Dr. Jake, Mr. Hyde volt.

(gaboca1200)

 

Kánai András: Dr. Jake, Mr. Hyde 
Hát ebben legalább vannak ötletek. Persze ha következetesek akarunk maradni, akkor a professzor lelkének csak a kezelések idejére kellene a kutyában lennie, de egye fene, ezt elnézem. A földönkívüli beavatkozás olyan elsőszülöttes stílusú, csak azt nem értem, honnan a fenéből jött rá a professzor, hogy mindez mit jelent. Hogy attól kezdenénk el szeretni egymást, hogy rájövünk, nemzetünk milyen kínokat okozott másoknak? Nekem nem túl hiteles gondolat. És megint a cím: ha már kutya, mért nem lett Dr. Jackal a hős? Minden hibája ellenére tisztességesen meg van írva. 

Pont: 7 

(adeptus)

Az utolsó hozzászólásból számomra már csak egy kérdés adódik: emberek, mi a csoda az az "elsőszülöttes stílus"?

 A második novellámat 2005 augusztusában olvashatta a nagyérdemű.

(Swanwick, Baxter, Ellison, Willis - micsoda illusztris társaságba keveredtem a címlapon!)

A novella egy picike short story nászutasokról és hibernációjukban bekövetkezett változásukról.

Igazából a szinkópás szerkesztést próbáltam ki: a novella középső, leíró részét két pergő párbeszéd-blokk fogja közre.

Az írás megint egy pályázatra született (szeretem a versenyhelyzetet, na!), de nem díjazták, viszont Németh Attilának tetszett, és betette a magazinba.

Sosem felejtem el az elsőt. 

Az első megjelent novellám 2005 tavaszára datálódik. 

Az előzmények: az akkori Möbius Kiadó (R. I. P., illetve Attila, élj soká!) novellapályázatot hirdetett. Egy délutánba és estébe telt, amíg megírtam az Epizodistákat.

A történet a közeljövőben játszódik, és egy sikervárományos film forgatásának megdöbbentő következményeiről szól. 

Előtte

Hirtelen felindulásból elkövetett ötletroham eredménye ez az írás, és 2001 áprilisában hívott fel azzal Németh Attila (a kiadó egyszemélyes mindenese), hogy az Epizodistákat is beválogatta egy eljövendő kötetbe.

Ezután nem mondhatni, hogy fölpörögtek volna az események.

A kötet Fényévek 3. címen embrionális állapotban maradt, majd jobblétre szenderült. Attila viszont az újjáindult Galaktika irodalmi szerkesztője lett. 2005 februárjában azután megjelent az Epizodisták.

Hatalmas pillanat volt nekem. Az 1980-as évek óta olvastam-gyűjtöttem a Galaktikákat; az ELTE-n alapító tagja voltam az S. Sárdi Margit által vezetett szemináriumnak, ahol is vendégül láttuk a szinte összes aktív/akkor híres magyar SF-írót/közszereplőt Gáspár Andrástól Bogáti Péterig. (Máig nem felejtem, amikor Kuczka Péter járt a csöppnyi szobában: kijelentette: hogy ő láncdohányos, és már öt perc után azzal fenyegetett meg bennünket, hogy azonnal megőrül, ha nem fityeg a szája végén az izzó nikotinrúd. Egy emlék a legendáról.)

Szóval, egészen addig csak olvastam, de dédelgetett álmom volt - kinek nem? - hogy írjak is. Úgy lobogtattam a friss újságot, mint a véres kardot.

Utána

A visszajelzések pozitívak voltak.

A solaria.hu fórumán az állandó pontozó, Necroman_Mk2 írta:

Kánai András: Epizodisták 

Ez a novella egy nyíló virághoz vagy egy sztriptízhez hasonlítható: először homályos minden, aztán egyre több részletről hullik le a lepel, tárul fel az előzmény, mire a végkifejletnél teljes valójában gyönyörködhetünk benne! Mesteri szerkesztés! A modern filmszakma kritizálása és a "vég kezdete" befejezés is sokat dob a mű hangulatán. 

Értékelés: 10 pont 

Hát így kezdődött.

Kásőbb persze (más írásaim kapcsán) belefutottam kevésbé elragadtatott fogadtatásba is, de hát ilyen a wanna-be írók sorsa.